Édesapám azt mondta, ha félek, akkor takarjam el a szemem a kezemmel. Aha, persze. Azért, hogy ne lássam minden idők egyik legdurvábban megalkotott filmes szörnyét? Esélytelen. Persze nyugtáztam őt egy igennel, majd 20 perc elteltével, miután elaludt, gyermeki kíváncsisággal és izgalommal tapadtam a tévére, hogy Schwarzi miként fogja sárban megfürdetett testével kinyírni, ezt a pokolian vérmes, raszta fejű rohadékot, akit képtelenség volt nem csodálni 8-9 évesen - miközben titkon rettegtem is tőle. (A Spoilerek kockázatának tudatában olvasson tovább mindenki.)

„Végül mindannyian ribancok leszünk”

Ha a címből nem lenne világos, melyik nem képviselőinek készült a film, az első percek eloszlatnak minden kételyt. Három lengén öltözött ribi száll ki libasorban egy kocsiból – ezt mi lassítva, ill. a melleikre zoomolva követhetjük nyomon. Hamarosan kiderül, hogy a Hel, Camero és Trixie által keresett gyémántok valahol a közelben vannak elásva, ezért aztán ásót ragadnak, és kezdődhet a terület átfésülése.

Igen, ennyi a történet. Hogy egy kicsit megcsavarják, bizonyos időközönként flashbackek segítségével haladunk visszafelé az időben, a végére pedig teljesen összeáll a kép (igaz, addigra már rég rájött mindenki a csattanóra). A flashbackek kivételével az egész film egy aprócska helyszínen játszódik, ahol a csajok szorgalmasan ásnak. Természetesen még ezt a bonyolult műveletet is pucsítva, magukat simogatva végzik, gondosan belassított felvételeken. Amikor pedig elfáradnak, vízzel locsolják egymást. Igen, lassítva.

Közben néha egymásnak esnek (mindenféle értelemben), meg felbukkan pár érdekes karakter is, akikkel szinte egytől-egyik összetűzésbe keverednek a lyányok. A fightok során pedig spriccel a vér, törnek a csontok, szakadnak a ruhák és a kemény beszólások sem maradnak el. Mind a pusztakezes, mind a lövöldözős harcok iszonyú nevetségesek, ám annál szórakoztatóbbak, ráadásul nem egyszer - könnyen észrevehetően - vetített háttér előtt zajlik minden.

Gagyinak tűnhet a film az eddig leírtak alapján, és az is. Csakhogy szándékosan gagyi. A Bitch Slap ugyanis a ’70-es évek exploitation filmjeinek állít görbe tükröt, így a szexi, fegyveres apácától kezdve a stílus minden jellegzetességét kifigurázza. A színészek szándékosan eltúlzott alakítással növelik a gagyi-faktort, és ahhoz sem kell túl szemfülesnek lenni, hogy észrevegyünk néhány hihetetlenül vicces cameot a ’90-es évek sorozataiból.

Több lehetőség is rejlett a témában, de még ebből az egysoros történetből is kihoztak egy meglehetősen szórakoztató és szándékosan rossz filmet, amiben többször látni a szereplők melleit, mint a fejüket. Hibái és hiányosságai természetesen vannak, ezért csak 7/10 lett a vége.

Mondhatnám, hogy a Faster elkezdte betömködni a zsigeri akciófilmek iránti hiány tátongó lyukait, de nem akarok hazudni a kedves olvasóknak. Nem arról van szó, hogy Rock színészi vénáit szinte hangyányit sem sikerült kiaknázni - hiszen ez keményebb munka lett volna, mint leforgatni a filmet - hanem arról, hogy megint többet akartak kipréselni egy végtelenül triviális, pofonegyszerű bosszúfilmből. Így csodálkozni nincs sok értelme azért, mert nem sikerült.

Harder, Better, Faster -> THE ROCK

Jó játékokból gyakran készülnek rossz filmek, és ez alól sajnos a Chun-Li legendája sem lett kivétel. Pedig Uwe Bollnak köze nem volt hozzá.

A Street Fighter egyik népszerű karaktere, Chun-Li áll a középpontban, aki gyerekkorában a zongorázás mellett bunyózni is tanult. Ez utóbbi tudására pedig szüksége is lesz, ha ki akarja szabadítani apját a gonosz Bison fogságából. Márpedig ki akarja, csak előtte még egy Gen nevű fickótól kell különórákat vennie kamehamezásból.

Több paradoxonra is figyelmes lettem a film kapcsán. Az első a történet egyszerűsége, ami egyúttal jócskán túl is van bonyolítva. Ez mondjuk nem olyan nagy gond, mivel a bunyós filmeknél kb. a sztori az utolsó szempont, amit figyelembe veszek, de azért elég zavarossá válik időnként, főleg amikor mindenféle mesebeli szálakkal toldják meg.

Erre most mit mondjak? Fogtak egy valag akciójelenetet, temérdek szuper- és antihőssel, majd írtak köré egy felületes sztorit, hogy azért legyen meg a keret és kiadták egy hosszabb sorozatepizódnyi játékidővel. Ez itt a helyzet kérem.


Grrrrr!

A '90-es évek elején Ben Affleck és Matt Damon berobbant Hollywoodba és azóta nem is hajlandóak onnan kisétálni a mi legnagyobb örömünkre. A Gone baby gone-al az idősebb testvér megmutatta, hogy a kamera mögött még talán több tehetsége adatott, mint előtte. A Bostoni atmoszféra, amit megteremtett elég szimpatikusra és profira sikeredett, így nem volt kérdés, hogy A Town a várólistám élmezőnyében tanyázik-e. Meg is lett az eredménye, mert bár nem igazán mutat újat, de a Heist filmek klasszikusai közé azért tuti beírják majd a kritikusok. Vagy mi.

A prequelek nálam alapból hátránnyal indulnak, mert általában nem szeretem előre tudni egy film végét. A Death Race 2 esetében viszont nem voltak ilyen előítéleteim, hiszen – mint ahogy az várható volt -, rohadtul nem a történetre épít, méghozzá annyira nem, hogy kb. egy az egyben lemásolja az első rész minden fontosabb momentumát.

Carl Lucast egy félresikerült bankrablás után lecsukják, és mivel nagyon kemény meg kevés a haja, rögtön fel is kérik, hogy vegyen részt az ún. Deathmatch-en. A tévében is közvetített viadalon a legelvetemültebb rabok mérik össze erejüket, akik eleinte puszta kézzel harcolnak, majd ha ügyesek, különböző fegyverekhez juthatnak. A háttérből természetesen itt is egy nő irányítja az eseményeket, aki bármire hajlandó a nézettség növelésének érdekében, ezért átalakítja kicsit a játékot, és létrehozza a Death Race-t, ahol felfegyverzett autókkal csapatják a versenyzők. Lucas helyzetét nehezíti, hogy volt főnöke vérdíjat tűzött ki a fejére…

Nosztalgia, erőtlenség, vontatottság és össze nem illő jelenetek sorozata teszi középszerűvé Florian Henkel von Donnersmarck Utazóját.

Alapvetően semmi baj nincs abban, amikor egy bizonyos korosztályos ízlést akarunk megszólítani a filmünkben, mert igen is vannak más típusú akcióhősök, mint a 80-as évek fél hadsereget legyűrő izompacsirtái. Ezt a hullámot lovagolta meg a Mr. és Mrs. Smith, majd a Kéjjel-nappal is.

Úgy körülbelül egy évtized eltelt, mióta legutóbb megnéztem John McClane első bevetését, ezért gondoltam, hogy a karácsonyi újranézős filmek közt biztos helyett szorítok majd neki. A hangulat adott volt, pláne ha az ember egy fasza kis akcióra vágyik ebben a fekete karácsonyban, mondjuk én dvd-ről újráztam de 23-án ezt mindenki megtehette az RTL-en. És talán az elején kicsit rezgett a léc, egy kis mozgólódás után végül csak elkapott jippikájé érzés.

Kissé azt éreztem úgy a 20. perc környékén, hogy ezt a darabot az a bizonyos vasfog egy hangyányit talán megrágta, a gyerekkori emlékek túlontúl megszépültek és mai fejjel megeshet mégsem üt annyira, mint akkor. A mozgolódásom és a gondolataim elmászkálása emiatt történhetett meg az első cd alatt néha-néha. Mintha kevesebb poén működött volna, mint a régi időkben, és az akciók sem peregtek annyira. Feltehetném a kérdést, de gondolom másnál ritkán esnek meg hasonlók, pláne eme vizsgálat alanyával. Nem borzolom tovább a kedélyeket, ugyanis eljött a pillanat, ahonnan szinte egy percnek tűnt a cselekmény (és ez nem a vége volt), mert annyira berántott. A kezdeti bizonytalanság után kijelenthetem, hogy McClane '88-asa megállja a helyét ma is.

A történettel nem zargatnék senkit, mert ha még nem láttad amiről most írok, akkor egyértelmű célpont a következő torrentletöltésed. Csak annyit akarnék idevetni, hogy remekül megírt példány a forgatókönyv, oltós dumákkal és egy fasza alapötlettel.

Avagy Machete Kills Before. Amikor még teljes tudatlanságban, mondhatni Rodriguez-szűzen az egyik haweromnál VHS-ről betoltuk az előtte lévő nap éjjel felvett mozit, nem gondoltam, hogy tizenpár évvel később akkora kultusza lesz, amit még Shaquille O'neil sem fog felérni. 10-11 évesen a kutya nem gondolkodott azon, hogy mennyire gázok azok a vámpírok, vagy hogy ugyanmár a kereszt akkor tényleg hatásos-e ellenük?! Fenét nem érdekelte, csak láthassuk, ahogy Clooney pofán lövi őket és közben káromkodik mi meg jót röhögünk. Ez a bejegyzés is valami ilyesmiről szól.