Nem hittem volna, hogy Seth Rogen valaha is egy álruhás igazságosztóként fog feltűnni a képernyőn, de a szuperhős-filmek virágkorában ugye bármi megtörténhet. Egy valami azonban mégis baromi ritkán történik, mégpedig az, hogy igazán ütős alkotást csodálhatunk a műfajon belül. A Zöld Darázs a felemás végeredmény ellenére is egy derék próbálkozás volt, de megerősítette a tényt, miszerint a minőségi szuperhős-filmek virágkora még várat magára.
Akcióhősnek születni kell, ugyebár. John McClane az a fajta, aki már spermium korában gyújtotta a cigiket és seggbe rúgta a többi kis gecit - szó szerint -, mert mindig is utált veszteni. Persze még így is Joe Hallenbeck kisöccsévé válhat csak maximum, hisz nála morózusabb és cinikusabb akciósztár nem termett a '90-es évek környékén. Az első rész után két évvel megszületett McClane hadnagy második, rossz helyen és rossz időben megtartott hópelyhekkel és golyózáporral tűzdelt istenverte karácsonya.
Megtörve az ázsiai filmek iránt tanúsított un-szimpátiámat rávetettem magam Bruce Lee mentorának történetére, hiszen a kung-fu filmek gyerekkorom meghatározó csapásvonalai voltak, ráadásul Bruce Lee rendrakásait kétpofára zabáltam. A kung-fu film, mint zsáner, nem állt tőlem messze fiatalként, de főleg Jackie Chan és Jet Li munkássága volt az, amit kifejezetten kedveltem, és persze az all-time nindzsafilmek azok, amelyek kitörölhetetlen képkockákat égettek a memóriám apró pórusaiba.
A börtön szar hely, egy "monoton rémálom" a hétköznapi ember számára. Charlie Bronsonnak viszont a börtön maga a színpad, a pódium amelyen előad, a bűnözőkből álló publikum pedig üvöltéssel, éljenzéssel ünnepli őt, hiszen híres ember. 30 évet töltött magánzárkában és a legerőszakosabb elítéltként tartják számon, aki soha nem ölt embert. Egyetlen bűne volt mindössze: híres akart lenni.
"Charles Bronson vagyok, Nagy-Britannia legerőszakosabb rabja."
Nicolas Winding Refn (Pusher trilógia) vitte vászonra Michael Peterson alias Bronson élettörténetét, amely brutális, drámai, és a maga őrült és perverz módján művészi. Mike Petersont egyetlen cél hajtotta egész életében, a hírnév. A film elején közli, hogy nem tud énekelni, csapnivalóan színészkedik, egy valamihez viszont emberfeletti módon ért, az pedig nem más, mint a bunyó. Ez igen hamar kiderül, amikor az iskolában kiüti az egyik diákot, majd tanórán megismerteti a pedagógust az öklével, aztán hozzávág egy asztalt. Nem telik bele sok időbe, míg eljut a börtönig, ami neki csak valami hotel, ahol csupán azért szállt meg, hogy aztán felléphessen. Az agresszió neki olyan, mint Bungee Jumping közben a felszökő adrenalin, csak nála nem csillapodik hiába ordítja ki magából, hiába ver össze tucatnyi fegyőrt, folyamatosan termelődik, ő pedig használja. A fizikuma tökéletesen kiépített, elméjében szűnni nem akaró akarat rejtőzik, amely 120-al repeszt és egy pillanatra sem lassít. Bronson kálváriája akármennyire véres, mocsokkal és erőszakkal teli, egyszerűen tiszteletre méltó.
Refn az újabb példája annak, hogy a brutalitás és az erőszak igenis művészi szintre emelhető, a fröcsögő vér nem csak holmi hatásvadász eszközként használható, és a nyers erő olykor vezérelhet egy embert, a számára nemes cél eléréséhez. Persze ezt nem mindenki fogja meglátni a Bronsonban, ahogy az előítéletekkel sem kíván harcolni, mindenki azt láthatja benne, amit szeretne: egy őrülten erőszakos tébolyult vadállatot, vagy esetleg egy szellemileg megtörhetetlen embert, akitől a céljait semmilyen földi erő nem képes elválasztani.
A rendező ezúttal sem hazudtolja meg önmagát, a nyers és alternatív valóságot összemosva teszi emlékezetessé ezt a 90 percet - a karakter már önmagában megragadó - amely ugyan néha elmélázik és belassul, de sohasem fárasztja nézőjét. Groteszk humorral öleli körbe az akciójeleneteket, és néha hirtelen köp az arcunkba egy-egy káromkodást, amitől majd hanyatt esünk az egyik percben, a következőben pedig már mosolygunk. Ugyanakkor, mindezekkel együtt magával hurcol némi elvontságot, a bevett kliséktől öklendezik és ha nem vagy kíváncsi rá, akkor egyszerűen kirugdos az ajtón.
Tom Hardynak valami eszméletlenül mély szintre kellett süllyednie, hogy képes legyen eljátszani ezt a karaktert. Amit bizony tökéletesen megold, olyan játékkal kelti életre az együgyű izomköteget, amely az egyik pillanatban még teljesen kedvelhető, a másikban pedig képes lenne a felismerhetetlenségig verni akárkit. Folyamatos bizonytalanságban képes tartani, nem lehet előre látni, hogy mire készül, viszont minden helyzetben ott az a nyugtalanító érzés, a levegőben szinte szaglik a feszültség, ha Bronson elnémul és csak mered maga elé, vagy a képünkbe.
Még kiemelendő a soundtrack, mely feltölti a jeleneteket, néha szinte már túlcsordulóan lüktet az elménkben, majd szép lassan elhalványul. A Bronson végül sokkoló ridegséggel vonul a színfalak mögé, bennünk hagyva valami zsigerit, művészit, valami ösztönöst, mely sokáig képes emlékezetes maradni, akár így, akár úgy. Megérdemel egy 8/10-et.
Tűkön ülve vártam a Sucker Punchot már az első trailer óta, és bár a rengeteg mérhetetlenül negatív kritika némileg elbizonytalanított, mégis azt kell mondanom, hogy cseppet sem csalódtam Snyderben. Pontosan azt rakta elém, amit az előzetesben megígért, nem többet, és nem kevesebbet. Egy hihetetlenül látványos akcióorgiát kaptam, ami néhol ugyan komolyabb a vártnál, de nem szabad bedőlni neki, mert könnyen a szórakozás rovására mehet.
Jackie Chan nem sokat lazsált az elmúlt évtizedekben, és az sem zavarta különösebben, hogy majd’ minden csontját eltörte a forgatások során. A kínai színész/rendező/író/harcművész (és még ki tudja micsoda) a mai napig szinte futószalagon gyártja a filmeket, A katona már a 99. a sorban.
A forgatókönyvet maga Chan írta még jó 20 évvel ezelőtt, ám csak most nyílt rá lehetősége, hogy összehozza ezt a jelmezes produkciót, mely a Kína egyesítése előtti háborús időkben játszódik. A vej és a liang hadsereg egy olyan eldurvult csatája után járunk, aminek minkét oldalon mindössze egyetlen túlélője akad: egy liang katona (Jackie Chan), valamint egy vej tábornok (Wang Lee-Hom). A katona foglyul ejti a sérült tábornokot, és elhatározza, hogy hadizsákmányként egészen hazáig cipeli túszát, hogy majd a jutalmul kapott 5 hold földjén boldogan élhessen, míg meg nem hal. Az út azonban korántsem bizonyul zökkenőmentesnek; nem elég, hogy egy hataloméhes vej sereg vadászik rájuk, még a helyi nomád néppel is meggyűlik a bajuk.
Idáig hallik a popcorn ropogás, sorban érkeznek az előzetesek, én pedig azon agyalok, hogy a Drive Angry-re szívesebben beültem volna. Aztán megjelenik a szokásos 16-os, sárga karika (a besorolás egyébként pg-13, wtf?) és záporoznak a meteoritok, robbanások fülsüketítő zaja árad a hangszórókból, amikor belecsöppenünk a Battle: LA első jelenetébe, ahol még semmit sem értünk, de reménykedünk, hogy tartja majd a magas fordulatszámot. Vágás, bemutatkoznak a tengerészgyalogosok, kis szelet mindegyikük életéből, ami sajnos dögunalmas interpretációba fordul át, így az első 20 percet már tuti buktuk, de még pislákol a lámpa halvány fénye az alagút végén, és csak az ufokon múlik mikor alszik ki, vagy hogy kialszik-e egyáltalán.
1994-et írtunk, amikor Keanu Reeves macsóistensége állított meg egy száguldó buszt, ami mögött természetesen terroristák ravasz terve ékeskedett a háttérben, hiszen Hollywoodban járunk, olyan nincs, hogy ne legyen összeesküvés egy popcornnak szánt akciófilmben. 2010-et írunk, amikor valós események nyomán - na ez mi a fenét jelenthet? - Ridley Scott kisöccse, Tony Scott elhatározza, hogy megcsinálja a Féktelenül-t terroristák nélkül, Denzel Washingtonnal. Az eredmény pedig pont olyan lecsupaszított művet produkál, mint amilyennek elsőre hangzik.
A kihalóban lévő akcióhősök közül talán Jason Statham az utolsó, aki még próbálja életben tartani a műfajt, és kísérletet tesz arra, hogy ne felejtsük el milyen, amikor nem CGI-harcosok uralják a vásznat és valódi robbanások szakítják szét a dobhártyánkat. Amíg ilyen egyszerű és fasza filmeket hoz el nekünk, életben tartva a reményt, addig csak elismerő bólintásokkal igazolhatjuk őt vissza.
Miután a 2000-res évek elején Bruce már egy ideje nem kapott tökös, mosópor helyett vérfoltokkal dúsított trikóban gyilkoló, pazar egysorosokkal teli szerepet, ezért a Sin City előtt még megkörnyékezték, egy inkább a thrillert előnyben részesítő, de még korrekt akciófilmnek is betudható produkcióhoz. Bruce így semmiképp sem akart csalódást okozni, még ha a túszfilmek megszokott kliséi nem feltétlen pörgős hullagyártást vetítettek előre, ő akkor is inkább hozta a kemény, a családja érdekében minden idegesítő parasztot eltávolító zsarut, mint a lélekben megtört túsztárgyalót. Na jó, ez utóbbiból is kellett valamit mutatnia, amit ha John McClane meglátott volna, akkor két egysoros oltás után a karján nyomta volna el a cigicsikket.
