Nem semmi kis zúzdával lettünk gazdagabbak, hála a Drive Angry-nek, aminek értelme ugyan nem sok van, ám fergeteges pillanata annál több. Természetesen ez is egy olyan film, amit nem szabad komolyan venni, hanem csak élvezni kell, ahogy felbőg a motor, és durrog a shotgun, a rosszfiúk meg egymás után harapnak a fűbe, mert Nicolas Cage visszajött a Pokolból, és a haragja féktelen.
A Hanna egy elektro zenével dúsított művész-thriller, amely szinte folyamatosan rohanva szimbolista tárgyakkal bombáz, miközben a közepe pont olyan üres, mint egy lyukas szotyihéj. De van benne akció. Méghozzá abszolút minimalistára faragott, feszes struktúrára épített koreográfiával, amely végül kihúzza a filmet a végére bekövetkező kaotikusságba forduló őrülettől, amely nagyon sokat akar mondani, de végül csak odaköp valamit elénk. Szóval, hogy Joe Wright legújabb rendezése jó-e? A franc tudja, de hogy az akciójelenetei veszettül oda vannak rakva a vászonra az ezer százalék.
Múltkor nagyot néztünk, és értetlenül álltunk Zack Snyder agymenésének hűvös, sőt, már-már fagyos fogadtatása előtt. Elképzelni sem tudtuk, mi állhatott a jelenség hátterében, hiszen a Sucker Punch minden olyan elemet tartalmaz, ami egy tökéletes moziélményhez szükséges. Vegyük csak sorra: Szexi csajok – pipa, korszerű CGI – pipa, lehengerlő akciójelenetek – pipa, remek zenék – még egy pipa. De ha minden adva volt egy kiváló szórakozáshoz, akkor mégis mi lehetett az, ami ennyire kicsapta a biztosítékot a nézők egy igen magas százalékánál?
Az Alkonyat és a Rémségek cirkusza után most ismét egy újraértelmezett, a klasszikus vonaltól jelentősen eltérő vámpírtörténettel lettünk gazdagabbak, de nem akarok megijeszteni senkit, ezért elárulom, hogy A papban felbukkanó vámpírok egyáltalán nem csillognak a napfényben, de vannak szép hegyes fogaik, és használják is őket.
Jones kritikája:
Az van, hogy megint nem nagyon tudok (és nem is akarok) vitába szállni a neten fellelhető kritikák többségével, ugyanis bármekkora csalódást is jelentett számomra Matthew Vaughn előző képregényfilmje, a Kick-Ass, és bármennyire is gagyinak találom az X-Men trilógiát, a First Class bizony jó lett. Nem nagyon jó, de közel van hozzá.
Az általam amolyan félistenként tisztelt Oshii Mamoru rendező urat remélem, már senkinek nem kell bemutatnom, de a teljesség kedvéért elmondom, hogy a világhírű Ghost in the Shell anime alkotójáról van szó, aki már az élőszereplős filmek terén is bizonyított, többek közt a 2001-es Avalon – Virtuális csapda című művével. A szakterületétől, vagyis a futurisztikus-fightolós témától szerencsére az Assault Girlsben sem távolodott el, amire mellesleg teljesen véletlenül bukkantam rá, mialatt céltalanul böngészgettem, és igencsak nagyot néztem, amikor az első percekben tudatosult bennem, hogy hoppá, én most egy Oshii-filmet nézek, és a képernyő túloldalán elterülő táj a továbbfejlesztett Avalon egyik helyszíne.
Ha végigtekintek D.J. Caruso munkásságán egyáltalán nincs bennem olyan érzés, hogy ő egy csapnivaló direktor volna, inkább az jellemző rá, hogy korrekt iparosmunkákat kovácsol a kis műhelyében, főleg a thriller műfaján belül maradva. Az Igazság helyett-et már-már kultfilmként is felemlegethetnénk, de bevallom derekasan, hogy nekem a nem túl régi Disturbia című feszültséghajhász - néha már-már tinifilmbe áthajló - mozija is eltalálta az ízlésemet és teljességgel működött. Éppen emiatt állok most kérdőjellel a homlokomon értetlenül, eme akció-scifinek megbélyegzett izé előtt, amiből D.J. Caruso kihozta a minimumot. Az I am number four egy abszolút működő filmmé válhatott volna, ha nem megy át súlytalan, nyáltól csöpögő lábszagú tinédzsermasszába, és ha a Heroes példáján okulva, kellő mennyiségű rohanással egybekötött akciójelenettel szolgál a PG-13-as közönségének.
A Fox berkein belül nemrég egy igen érdekes vígjátéksorozat látott napvilágot: az elsősorban geek közönséget kiszolgáló Breaking In.
A sorozat egy biztonsági cég köré épül, melynek főnöke, Oz beszervez egy új tagot, a 27 éves egyetemista, Cameron Price képében. Az első rész az ő beavatásáról, beilleszkedéséről, ill. első küldetéséről szól. Nagyvonalakban megismerhetjük közben a díszes társaságot is, akik a maguk módján egytől-egyig viccesnek és elég érdekesnek bizonyulnak ahhoz, hogy sikeres legyen a Breaking In.
Mivel a megbízók biztonsági rendszereinek leellenőrzése james bondi ügyességet követel, így a sorozat néhány pontban erősen emlékeztet mindannyiunk kedvenc sorozat-kémjére, Chuckra, bár a pilot alapján annál azért jóval kevesebb akcióra, viszont sokkal több humorra számíthatunk. Ha az még önmagában nem lenne elég vicces, ahogy a szereplők szívatják egymást szüntelen, a készítők még kockapoénokkal is teletűzdelték a Breaking Int, sőt, egy rakás olyan utalással is, ami után a jóérzésű geek megnyalja mind a tíz ujját.
A szórakoztatásunkról ismert nevek gondoskodnak: a napszemüveges főnököt Christian Slater alakítja, akinek rendkívül jól áll a szerep, de a Cameront megformáló Breat Harrisont és a legviccesebb karakternek ígérkező Casht játszó Alphonso McAuley-t is láthattuk már pár filmben vagy sorozatban. A női oldalon Odette Annable domborít, aki anno még Odette Yustman néven futott olyan filmekben, mint például A túlvilág szülötte vagy az And Soon the Darkness.
Remek kis stresszoldó mókának tűnik egyelőre a Breaking In, és amennyiben az első rész színvonalát tartani tudja, vagy ne adj Isten, emelni, úgy egészen biztosan sokáig kacaghatunk még a Contra Security dilis tagjainak kalandjain. 8/10
update: a sorozat nem bizonyult hosszú életűnek, ugyanis a Fox kaszása máris lecsapott rá. What a pity.
update 2: aztán kiderült, hogy mégse, és már be is rendelték a 2. évadot. F*ckyeah.
Luke Goss, Vinnie Jones, Tamer Hassan, Val Kilmer, Annalynne McCord és 50 Cent. Ez a felsorolás nekem bőven elég volt arra, hogy egy szórakoztató és akciódús b-film reményében megnézzem a Blood Outot. Nem pont azt kaptam, amire számítottam, de hogy nem unatkoztam alatta, az mindenképp a pozitívumok listájára írandó, csak sajnos azt már nem tudom ilyen magabiztosan kijelenteni, hogy különösebben jól szórakoztam volna.
Emlékszem még alsóban felvetődtek kételyek az ember fejében, ha valaki megkérdőjelezte Seagalt vagy Van Dammeot és bizony erős és masszív lebuzizás várt arra, aki ócsárolta őket. Mert mi az, hogy gyerekkorunk akciósztárjait egy felböfögött félmondattal elintézze bárki, és habár Van Damme mindig nagyobb személyes favorit volt, az Úszó Erőd Casey Rybackjével sem baszakodhatott senki. A Tisztítótűz már a leszállóágban készült, gyerekként viszont pont elég tökös és vicces akciófilm volt esti mese helyett, ahhoz hogy elszórakoztasson minket és másnap elmesélhessük, hogy a lófarkas aikidomester milyen csuklóból indított fogással törte ketté néhány maffiózó kezét vagy lőtte szét a lábfejét annak, akiből ki akart csikarni egy vallomást.
