(Ez az írás először a gépnarancson jelent meg.)

Lewis Teague '80-ban elkövetett filmje nem akar innovatív lenni: állatos horrornak bőven nem az első, a cselekménye pedig nyílegyenesen lineáris. Az Alligator pusztán szórakoztatni akar, miután bebiflázta a zsáner kliséit, egyenként felmondja őket és semmi más szándéka sincs azzal, hogy egy csatornában kinevelt vadállatot ereszt Chicago lakosságára - ami ráadásul akkora, mintha négy bölényt vacsorázott volna az előző estén - minthogy szórakoztasson. Illetve lehet, hogy ijesztő is szeretett volna lenni, de már mindegy. A karakterei ebbe a sablonszkriptbe pedig abszolúte passzolnak: kemények, tenyérbemászóak, dögösek, rekedtes hangon osztják az észt és persze úgy hullanak, mint a legyek. Igazából eme alantas cél eléréséhez szükségtelen néhány ügyes speciális effekten kívül bármi mást a filmbe erőltetni - már persze csakis akkor, ha ezek a hozzávalók végig képesek tartani a színvonalat.

Clive Barker - akiben anno Stephen King a horror jövőjét látta - azon szerencsés regényírók közé tartozik, aki filmmé adaptálhatta saját könyvét. Barker kiélhette az általa megalkotott dark fantasy-ban minden szadomazochista túlfűtött perverzióját, anélkül, hogy bárki is beleszólt volna a dolgába. Egy rideg, lelketlen kín-gyönyör komplexumot alkotott, amelyben a vágyak végletekig menő kiteljesedése dominál, ahol a kínzások és húscafatok az ember arcába tolódnak és szép lassan minden porcikájukat megtöltik félelemmel - vagy éppen undorral. Barker kenobitái sztoikus pszichopata kínzó gépek, akik a horror-fantasy meghatározó ikonjaivá értek, úgy tépnek szét cafatokra, hogy közben a gyönyörről mesélnek, és a poklukról, ahonnét nem lehet büntetlenül megszökni. A kinézetük brutálisan visszataszító, sosem adnak kegyelmet és még száz reflektorral megvilágított sikátorban Mike Tyson sem találkozna velük szívesen. A lehető legrosszabb gonoszt testesítik meg. A baj az, hogy a 94 perces játékidőnek talán ha az ötödét a vásznon töltik, akkor már túloztam. Ugyanis számomra hiányzott az eredettörténetük, a tetteik, ahogyan újra és újra totális kínzásokban részesítik azokat a szerencsétleneket, akik kinyitják a kockát. A hatalmukat és gonoszságukat csupán elképzelni tudjuk - habár ez talán mindennél borzalmasabb (is) lehet - számomra mégis hiányzott az illusztráció.

Mindenkinek vannak olyan emlékei gyermekkorából, amikor nincsenek felesleges gondolatok az emberben, nyár van, a fák lombjain könyöklő nap szinte kitessékel a szabadba, a barátokkal való hülyülés és folyamatos csínytevések hajszolása az egyedüli és kötelező program, a szülői szigor és intelmek kikerülése mellett természetesen. Amikor minden szál cigi felhőtlenül jó, amikor egy roncstelepen dögleni és dumálni a legtisztább érzés a világon, amikor a veszély csak egyszerű játékszer, adrenalinfokozó kalandtúra semmi egyéb. A jövő nincs fenyegetően közel, a családi konfliktusok és az élet okozta hullámvölgyek könnyedebben elviselhetőek, ha őszinte társak vannak mellettünk. Stephen King A test című novellájából készült film erről az állapotról szól. Ugyan főcselekményül szolgál egy halott fiú tetemének felkutatása, de a hangsúly, a letisztult mondanivaló az odáig tartó kalandos úton és a csupasz, kendőzetlen gyermekbarátság bemutatásán van. A horroristen Stephen King tollából pedig mindez gyönyörű.

A spanyol alkoholista zsarumatador, aki tahónak született és kész. Tipikusan az a film, ami elmesélve a kocsmában, az ötödik sörön túl, sokkal jobban üt, mint otthon önmagában. De még így is baromi mód szórakoztató és kellően bunkó ahhoz, hogy minden valamirevaló férfiember egy jót röhögjön miközben legurít néhány felest és nem zavartatja magát.

A Bronx Tale Chazz Palminteri életrajzi filmje. Ugyan De Niro jegyzi rendezőként, de a forgatókönyvírás mellett Palminteri gyerekkorát idézi, és az általa életre keltett olasz maffiózó karaktert az ő saját kérése okán testesíthette meg, ez volt a feltétele mikor De Niro kezébe adta a forgatókönyvet. Végig érezni, hogy Palminteri szíve dobog a jelenetekben, pumpálja az olasz vért, miközben kikerüli a legnagyobb klasszikusokat és mégis fel tud érni hozzájuk. A Bronxi mese ugyanis elkerüli a nyers és kíméletlen fekete gengszter bőrdzseki magára öltését, nem végez ki minden második jelenetben egy spiclit, mérsékeli a vérfröcskölést, és még csak Vito Corleone nyomdokaiban sem keres magának semmi kapaszkodót, hiszen nincs is rá szüksége. De Niro és Palminteri mesél, lassan építkezve bemutatja nekünk Bronx masszív önarcképét, amihez a drámaiság legalapvetőbb motívumait használja és még a néhány sablonos cselekményszál miatt sem éri meg rá haragudni, mert a hangulat, amit tálal, csak kevésszer köszön ránk vissza a vászonról.

Emlékszem még alsóban felvetődtek kételyek az ember fejében, ha valaki megkérdőjelezte Seagalt vagy Van Dammeot és bizony erős és masszív lebuzizás várt arra, aki ócsárolta őket. Mert mi az, hogy gyerekkorunk akciósztárjait egy felböfögött félmondattal elintézze bárki, és habár Van Damme mindig nagyobb személyes favorit volt, az Úszó Erőd Casey Rybackjével sem baszakodhatott senki. A Tisztítótűz már a leszállóágban készült, gyerekként viszont pont elég tökös és vicces akciófilm volt esti mese helyett, ahhoz hogy elszórakoztasson minket és másnap elmesélhessük, hogy a lófarkas aikidomester milyen csuklóból indított fogással törte ketté néhány maffiózó kezét vagy lőtte szét a lábfejét annak, akiből ki akart csikarni egy vallomást.

Akcióhősnek születni kell, ugyebár. John McClane az a fajta, aki már spermium korában gyújtotta a cigiket és seggbe rúgta a többi kis gecit - szó szerint -, mert mindig is utált veszteni. Persze még így is Joe Hallenbeck kisöccsévé válhat csak maximum, hisz nála morózusabb és cinikusabb akciósztár nem termett a '90-es évek környékén. Az első rész után két évvel megszületett McClane hadnagy második, rossz helyen és rossz időben megtartott hópelyhekkel és golyózáporral tűzdelt istenverte karácsonya.

Rambo beköszön, a Skynet öntudatra ébred, Joe Hallenbeck rágyújt egy piros Marlborora, Dutch kinyír egy Predatort, John McClane életének árfolyama egyre csak drágul, Rocky Balboa tovább edz, Cobretti ötből ötször talál, John Matrix kiírt egy fél államnyi lakosságot, Simon Phoenix élvezi a jövőt, tökéletes katonák születnek, Ethan Hunt megoldja a lehetetlen missziót, Bodhi és Johhny Utah bankrablásból finanszírozza a szörf-őrületét, Neo belép a Mátrixba, David Mills és William Summerset detektív egy profi sorozatgyilkost kerget, Lincoln Hawk apává és szkandervilágbajnokká válik, elkészül az első interjú egy vámpírral, Cameron Poe a legelitebb bűnözőkkel utazik az első osztályon, Butch Haynes megszökik a sittről és Texasban kocsikázik egy 8 éves kölyökkel, Henry Hill gengszterségre szakosodik ..napokig lehetne mesélni. Mind-mind hatalmas pillanatok a 80-as 90-es évek filmjeiből, amik beégnek az ember retinájába, kitörölhetetlen örökzöld emlékké válnak és sokaknak - többek közt jómagamnak - a gyerekkort idézik. Ezekből pedig sosem elég, ezért ezeket felelevenítve indul útjára nálunk a '80-'90 classic shit! sorozat, amelyben eleinte főleg klasszik akciókkal fogunk foglalkozni, majd a teljesség igénye nélkül, a műfajok közt bolyongva ugrálunk a két évtizedben és szállítjuk az írásokat. A sorozat neve egyúttal a címkéje is lesz, erre kattintva éritek majd el kifejezetten ezeket a posztokat.

A végén pedig nem maradhat el a kérdés: kinek mik a legnagyobb kedvencei ebből a korszakból?

Édesapám azt mondta, ha félek, akkor takarjam el a szemem a kezemmel. Aha, persze. Azért, hogy ne lássam minden idők egyik legdurvábban megalkotott filmes szörnyét? Esélytelen. Persze nyugtáztam őt egy igennel, majd 20 perc elteltével, miután elaludt, gyermeki kíváncsisággal és izgalommal tapadtam a tévére, hogy Schwarzi miként fogja sárban megfürdetett testével kinyírni, ezt a pokolian vérmes, raszta fejű rohadékot, akit képtelenség volt nem csodálni 8-9 évesen - miközben titkon rettegtem is tőle. (A Spoilerek kockázatának tudatában olvasson tovább mindenki.)

Úgy körülbelül egy évtized eltelt, mióta legutóbb megnéztem John McClane első bevetését, ezért gondoltam, hogy a karácsonyi újranézős filmek közt biztos helyett szorítok majd neki. A hangulat adott volt, pláne ha az ember egy fasza kis akcióra vágyik ebben a fekete karácsonyban, mondjuk én dvd-ről újráztam de 23-án ezt mindenki megtehette az RTL-en. És talán az elején kicsit rezgett a léc, egy kis mozgólódás után végül csak elkapott jippikájé érzés.

Kissé azt éreztem úgy a 20. perc környékén, hogy ezt a darabot az a bizonyos vasfog egy hangyányit talán megrágta, a gyerekkori emlékek túlontúl megszépültek és mai fejjel megeshet mégsem üt annyira, mint akkor. A mozgolódásom és a gondolataim elmászkálása emiatt történhetett meg az első cd alatt néha-néha. Mintha kevesebb poén működött volna, mint a régi időkben, és az akciók sem peregtek annyira. Feltehetném a kérdést, de gondolom másnál ritkán esnek meg hasonlók, pláne eme vizsgálat alanyával. Nem borzolom tovább a kedélyeket, ugyanis eljött a pillanat, ahonnan szinte egy percnek tűnt a cselekmény (és ez nem a vége volt), mert annyira berántott. A kezdeti bizonytalanság után kijelenthetem, hogy McClane '88-asa megállja a helyét ma is.

A történettel nem zargatnék senkit, mert ha még nem láttad amiről most írok, akkor egyértelmű célpont a következő torrentletöltésed. Csak annyit akarnék idevetni, hogy remekül megírt példány a forgatókönyv, oltós dumákkal és egy fasza alapötlettel.