Azt hinné az ember, hogy a varázslat csak gyermekkorban létezik. De az igazi, valódi varázslat kortól és nemtől független. A Big infantilizmussal megbolondított mágiája még huszonöt év távlatából is előcsalogatja a lelkünkben lakozó kiscsávót, bújjon az akármilyen mélyre a felelősségteljes felnőtt álarca alatt.
Legújabb rovatunkban klasszikus sorozatgyilkos-filmekkel foglalkozunk, úgyhogy tessék felkészülni a tébolyult, szociopata és egyéb aberrációktól szenvedő (kéjelgő?), torzult elmék befogadására és felelevenítésére.
Dr. Hannibal Lecter. Pszichiáter. Sorozatgyilkos.
Már Jonathan Demme klasszikusa előtt is voltak mozik, amelyek a sorozatgyilkos témakört barangolták végig különböző szemléletekkel. Demme '91-es műve azonban maga a pszicho-thriller és a karcos feszültségtől izzó krimi mintapéldánya, az archetípus, amely bemutatta, hogy a legveszélyesebb lény nem a primitív, agresszív és elfajzott emberi korcs, hanem a szuperintelligens szociopata. A kifinomult szörnyeteg, aki frakkba öltözve, Mozartot hallgatva harminc éves francia bort iszik miközben ezüst villával fogyasztja el az emberi agyat. Hollywood ikonikus gyilkosai joggal és örömmel fogadták őt maguk közé (pedig a film még csak nem is az ő kergetéséről szól).
Századszorra hallod, ahogy Joe Pesci leoltja szerencsétlen Marv-ot, akibe az intelligencia legapróbb csíráit sem vetette el az élet és mégis leborulsz a székről. Chris Columbus filmje, John Williams mesterien komponált dallamain vágtatva a gyerekszínészek egykoron tündöklő - és nem mellesleg - legtehetségesebb sztárjával a középpontban, húsz év után is képes ugyanazzal a mérhetetlen jókedv-faktorral és finoman szőtt szentimentalizmussal bökdösni a rekesz- és szívizmokat. Film nem létezik, amely jobban összeforrt volna a karácsonyi ünneppel.
"Azért jöttem, hogy halálra igyam magam."
Ben-t (Nicolas Cage) otthagyta a felesége, a fiával együtt. A jól kereső állásából kirúgják, mert egész nap iszik. Ő maga az önpusztítógép. Nem érdekli már semmi, csak inni akar, de gőzerővel. Halálig. Öngyilkosságig. Nem akar megváltozni. Sera (Elisabeth Shue) prostituált. Minden éjjel Vegas lepukkant moteljeiben szégyenítik meg napról napra, az arcára élveznek, tárgynak tekintik. Ráadásul még a nyakába liheg egy erőszakos és idegbajos strici is. Ennek a két embernek, fenntartások nélkül szüksége van egymásra és mindezt ők érzik minden együtt eltöltött közös percükben a legjobban.
Lecsúszottabb és cinikusabb magánkopót sem isten, sem a '90-es évek nem volt képes kitermelni magából. Joe Hallenbeck, Shane Black tollából életre kelő figurája mogorva, mocskosul arrogáns és kíméletlenül cinikus, nem csoda, hogy Amerika kezdetben nem szerette. Depresszív és apatikus, mindenkit elküld a picsába, már ha egyáltalán fűlik hozzá a foga.
Lassan 20 perce ülök itt és kortyolgatom a citromkarikákkal megbolondított sörömet, de nem tudom eldönteni, hogy Terry Gilliam szürreális drogkóstolója jó volt-e vagy sem. Annyi bizonyos, hogy a Hunter S. Thompson (a Gonzo újságírás örök érvényű atyja) könyvéből vászonra vitt mű egy olyan szétszórt, kábító és kaotikus mind-trip, amelyet az ember nem sűrűn tapasztal - úgy értem, ha nincs drog a vérében.
Amikor Butch (Bruce Willis) visszafordul az ajtóból, hogy szembenézzen azzal, ami elől jól kitervelt átverése miatt menekül, a film legjobb gondolata. Tudatosul az egyszerű bokszolóban, hogyha most kiviharzik azon az ajtón, akkor ugyanúgy üldözni fogja őt a múlt, amit hátrahagy, ahogy eddig. Majd amikor fegyverért kotoncol azt egyfajta komikus módon túlozza el Tarantino, de végül a lehető legmerészebb variációval tűnik fel az ajtóban: Bruce Willis véresen-csapzottan, összeverten készül mészárlásra egy verőérvágó szamurájkard segítségével - a film legszebb jelenete, Ving Rhames és Bruce Willis kettőse olyannyira hárdkór, morbid és szemtelenül ironikus, hogy az már-már elvontan művészi. A Ponyvaregény három egybefüggő története közül ez a legizgalmasabb, ugyanakkor mindegyikre rátapad egy saját, kegyetlenül vicces és szabad szájú, parodizáló, brutális kézjegy, aminek a tulajdonosát Quentin Tarantinonak becézik filmes körökben.
Amikor gimis éveim közepén úgy ébredtem fel reggel, hogy a mélyen gyűlölt fizikatanárom (ember nem létezett a suliban, akit ennél erőteljesebben lehetett volna utálni) tart majd órát, sőt, ne adj isten ZH-t (!) irat, akkor már biztos voltam benne, hogy a reggeli takarékra állított agyi üzemmódot gyorsan le kell váltanom, hogy kitaláljam hogyan fogom ellógni. Mert mi akkoriban, mindenféle-fajta alternatív módszert kihasználtunk a bliccelésre. De most komolyan, ki nem?! Valahogy így kezdődik Ferris Bueller napja. És itt most tökmindegy, hogy mekkora császár vagy épp különc voltál a suliban, meg hogy Matthew Broderick néha egy tenyérbemászó pöcs, akit mindenki istenít, mert: a lényeg nem a személyisége, hanem, amit képvisel. A túlcsorduló, életigenlő szabadságérzetet.
"Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek."
Oshi Mamoru bő egy órás manga adaptációja képes megidézni azt a megrendítő meditatív sciencefiction hagyományt, amely felülemelkedik a műfaj sok gyengébb alkotására jellemző hatásvadász banalitáson, és nem veszik el a technikai részletekben. Így képes kitágítani a horizontját odáig, hogy megértse, két méltó kérdést tehetünk csupán fel: az egyik a szellem (újra) létrejöttére vonatkozik, a másik pedig kételyek között az öröklétet fürkészi. Mamoru filmje ezért zseniális semmi felesleges mellékszál, csupán egyetlen bevetését meséli el a jövő kibernetikus beültetésekkel emberfelettivé növő kommandós főszereplőinek (a szűkszavúságáért teljes mértékben kárpótol, hogy néhány mondattal megrendítően mély jellem- és a szereplők közötti kapcsolatábrázolásra képes).
A vaksi bazmegol és ágálva hadonászik-kötözködik miközben a süket éppen egy kisteherautó sofőrt küldd el a jó édes anyjába. A vak azt hiszi, hogy a süket szidja, pedig még csak nem is hallja, hogy miket dumál a világtalan. Ez Wally és Dave első találkozása, ahol még halvány sejtésük sincs róla, hogy később, mint két szökött körözött bűnözőt kergetik majd őket az ostoba hekusok, akik olyan szerencsétlenek, hogy még egy vak-süket párost sem képesek cellába tuszkolni. Richard Pryor és Gene Wilder humoristapárosa egyszerűen uralta - de ha nem is, mindenképp színesítette - a 70-es 80-as éveket: olyanok voltak egymásnak, mint Bud Spencer és Terence Hill az ostorcsattogás hangú pofonokat osztó spaghetti-westernekben. A Vaklárma se hall, se lát koncepciója önmagában is zseniális felütés, amihez aztán jön ez a két barom és kult-státuszba emel egy teljesen hétköznapi komédiát, aminek az erényeit bőven lehetne sorolni, de a legszebbik mind közül, hogy nevettet, mert mást nem is akar.
