(Ez az írás először a gépnarancson jelent meg.)
Lewis Teague '80-ban elkövetett filmje nem akar innovatív lenni: állatos horrornak bőven nem az első, a cselekménye pedig nyílegyenesen lineáris. Az Alligator pusztán szórakoztatni akar, miután bebiflázta a zsáner kliséit, egyenként felmondja őket és semmi más szándéka sincs azzal, hogy egy csatornában kinevelt vadállatot ereszt Chicago lakosságára - ami ráadásul akkora, mintha négy bölényt vacsorázott volna az előző estén - minthogy szórakoztasson. Illetve lehet, hogy ijesztő is szeretett volna lenni, de már mindegy. A karakterei ebbe a sablonszkriptbe pedig abszolúte passzolnak: kemények, tenyérbemászóak, dögösek, rekedtes hangon osztják az észt és persze úgy hullanak, mint a legyek. Igazából eme alantas cél eléréséhez szükségtelen néhány ügyes speciális effekten kívül bármi mást a filmbe erőltetni - már persze csakis akkor, ha ezek a hozzávalók végig képesek tartani a színvonalat.
Marisa még kislány, aki miután végignézte "cirkuszi" előadás keretében egy véletlen baleset folytán, miképp marcangolja véres, parányi húscafatokra a szerencsétlenül járt, hősködő állat-szelídítő lábát - brutális és sokkoló jelenet egyszerre - egy éhes aligátor, egyből vásároltat is egyet otthonra. Miután jól szórakozott, gondolta mennyire édes lenne otthon simogatni egy hüllő-bébit. És ha megnő, majd kidobjuk. Az apja ezt jóval előbb megoldja, miután állítólag odapiszkított a fürdőbe az állat, lehúzza a klotyón. Gond letudva. Gondolták ők. A csatornába viszont hormonkísérletek "nem nyert" állattetemeit dobálgatja egy hájas kisállat-kereskedő, aki ezzel jócskán duplájára hizlalja a kis aranyost az átlagos méretétől. Egy szikár kopaszodó zsaru pedig kezdi kiszagolni, hogy valami rohadtul nem stimmel ott, ahol napról napra emberi végtagokat halásznak elő a csatornarendszerből.
Bőrdzseki, borosta, farmer, totális 80-as évek hangulat. Robert Forster középkora derekán sármos és szikár, mellette pedig pont olyan férfias, kopaszodó, sebzett múltú kopó, akinek még Chuck Norris is odabiccentene az utcán. Ja, és még humora is van. A sajtósok seggfejek, mintha külön tanulták volna, a rendőrfőnök értetlenkedő, de közvetlen, korosodó pali, akinek az évek karcosra koptatták a hangszálait. Robin Riker pedig éppúgy esetlen és tiszta, mint amennyire elbűvölő. Jellegzetes karakterek egytől-egyig, mégis könnyedén, görcsök nélkül játsszák el a legjellemzőbb jeleneteket. Teague horrorja pedig épp ettől az atmoszférától olyan működőképes.
A félelemfaktor ugyan nem pulzál, sőt, kifejezetten elenyészik, de a suspense-zenével kombinálva kellőképpen gördíti előre a cselekményt. Az akciójelenetek közül viszont egész dicséretes a fényképezőgéppel közvetített gyilkosság, ráadásul a korhoz és a technikához képest, meglepően jól megvalósított speciális effektekkel dolgozik a film. Az aligátor törtet, rombol, pusztít. A megfelelő mennyiségű gore pedig szinte alapkövetelmény, amit szépen felül is teljesít: az esküvő jelenet hihetetlenül erőteljes, közben pedig abszurd, ahogy az aligátor szemrebbenés nélkül amortizál le egy limuzint. Ezek komplex együtthatója pedig igyekszik elsimítani az olykor bekövetkező butaságokat. Mert hiába, buta a film, de nem zavaróan az.
A végére viszont érezhetően nehézkessé válik a cselekmény, és elfárad. A karakterek kezdenek elérdektelenedni, nem tudunk ökölbe szorított kézzel drukkolni értük, a szerelmi szál pedig éppoly felesleges és bárgyú, mint amennyire előrelátható. David és Marisa hadjárata még ugyan elvezet egy ígéretes mészárláshoz, de igazából ez már sovány ahhoz, hogy új erőre kapjon. Ettől függetlenül az Alligator a maga módján éppúgy szórakoztat, mint a tavalyi év Piranha 3D-je Alexandre Aja-tól, de kreatív és egyedi variációkat várni tőle, csak felesleges illúzió. És természetesen a folytatás lehetőségét ugyanúgy fenntartja, mint az előbb említett műremek, amely el is készült '91-ben, de valószínűleg vállalhatatlan és teljességgel felesleges.
