Jones kritikája:
Az van, hogy megint nem nagyon tudok (és nem is akarok) vitába szállni a neten fellelhető kritikák többségével, ugyanis bármekkora csalódást is jelentett számomra Matthew Vaughn előző képregényfilmje, a Kick-Ass, és bármennyire is gagyinak találom az X-Men trilógiát, a First Class bizony jó lett. Nem nagyon jó, de közel van hozzá.
Köztudott, hogy az agyunk kapacitásának 20 százalékát használjuk csupán. Nos a Limitlessben illegál piacra kerülő NZT nevezetű gyógyszer a további 80 százalékhoz, és az összes emlékünkhöz nyújt hozzáférést. A Bradley Cooper által alakított Eddie pedig teljesen rákap a szerre, ami 180 fokban fordítja el tengelye körül az életét, és még csak nem is azzal az olcsó gyönyörrel, mint amit a gagyi konvertált 3D nyújt a nézőnek. Abszolút túllép a hátarain, remekül prezentálva az intelligencia ugrásszerű növekedésével a népszerűségét, a pénz megszerzésének módját, és a drog okozta kábult, intelligens örömöt, amely az ujja köré csavarja. A Csúcshatás gyökerei ugyan csak 10 centivel a beton alatt helyezkednek el, a mélysége inkább az uszodában megszokott kismedencéé, de rendelkezik mindazzal, amit Hollywood az utóbbi években csak nagyon kínkeservesen nyögdécselve tudott kipréselni magából: ötlettel. Ami ugye nem minden, de egy kevés hozzáértéssel, összpontosítással egy kifejezetten szórakoztató, kellemesen kreatív szellemi végtermék készülhet belőle.
Kezdjük némi szociológiával: a skandináv államokba, kiváltképp Svédországba és Dániába a 60-as, 70-es évek óta folyamatosan érkeztek az akkori Jugoszláviából, Törökországból és még egy csomó országból bevándorlók, egy jobb élet reményében, köztük sok zűrös alak. Ez a film róluk és egy feltörekvő svéd fiúról szól. Már az első képkockánál látszik, hogy ez a film nem a szépségével, vagy a humorával fog elragadni, hanem a Pusher trilógiához hasonlóan a közvetlen erőszakosságával. Nyers beszámoló ez, akár dokumentumfilm is lehetne, de nem az. Remek forgatókönyv, fotókiállításra való képek, kiváló színészi teljesítmények. Megkockáztatom, hogy egyes szereplők most játszottak először filmben, annyira hitelesen alakítják a gengsztert.
A Bronx Tale Chazz Palminteri életrajzi filmje. Ugyan De Niro jegyzi rendezőként, de a forgatókönyvírás mellett Palminteri gyerekkorát idézi, és az általa életre keltett olasz maffiózó karaktert az ő saját kérése okán testesíthette meg, ez volt a feltétele mikor De Niro kezébe adta a forgatókönyvet. 
Végig érezni, hogy Palminteri szíve dobog a jelenetekben, pumpálja az olasz vért, miközben kikerüli a legnagyobb klasszikusokat és mégis fel tud érni hozzájuk. A Bronxi mese ugyanis elkerüli a nyers és kíméletlen fekete gengszter bőrdzseki magára öltését, nem végez ki minden második jelenetben egy spiclit, mérsékeli a vérfröcskölést, és még csak Vito Corleone nyomdokaiban sem keres magának semmi kapaszkodót, hiszen nincs is rá szüksége. De Niro és Palminteri mesél, lassan építkezve bemutatja nekünk Bronx masszív önarcképét, amihez a drámaiság legalapvetőbb motívumait használja és még a néhány sablonos cselekményszál miatt sem éri meg rá haragudni, mert a hangulat, amit tálal, csak kevésszer köszön ránk vissza a vászonról.
Ha nagyon röviden kellene összegeznem ezt a filmet, nagyjából annyit mondanék, hogy olyan, mint a Paranormal Activity, csak félelmetes. Néhányan valószínűleg felszisszennének erre a kijelentésre, mivel az említett alkotás a nézők egy igen nagy százalékának gyorsította fel anno a bélműködését, ám az Insidious gondoskodik róla, hogy ezúttal a kézikamerás horrorok ellenzői is megkapják, ami nekik jár, és gyakrabban cseréljék a pelenkát.
A Disney ritkán okoz csalódást, ám legutóbbi hercegnős produkciójuk, a hagyományos technikával készült A hercegnő és a béka mégis csak egy teljesen átlagos mese lett. Disney-ék pedig ezt nem nézhették tétlenül, így visszakanyarodtak a CGI-hez, új koncepciót eszeltek ki, és megalkották az Aranhyaj és a nagy gubancot.
A sztori egy mindenki által ismert Grimm-mesén alapszik, tudjátok, amelyikben a lány a haját dobálja ki a toronyból, hogy fel lehessen mászni hozzá. A hercegnőt egy gonosz öreglány rabolta el, majd zárta a toronyba, aki azóta az anyjának adja ki magát. Hogy miért van szüksége Aranyhajra? Pontosan a haja miatt! A hercegnő aranyszínű fürtjeiben ugyanis különleges varázserő leledzik, melynek segítségével elérhető az örök fiatalság. Hogy a titokra még csak véletlenül se derülhessen fény, a lány egy tapodtat sem mozdulhat a toronyból. Aranyhaj azonban már nagyon kíváncsi a világra, ezért egy Flynn Ryder nevű piti tolvaj segítségével megszökik a fogságból, s útnak indulnak a királyi palota felé.
Ennio Morricone megbabonázó füttyszó szólója ismét betereli a Névtelen Férfit a koszos, lőportól és whiskytől bűzlő gyönyörűen kietlen vadnyugat vásznára. Az Egy maréknyi dollárért sikere után viszont, Leone sokkal több szálat mozgat, több töltényhüvelyt hullat a porba, de nem feledkezik el a karakter központúságról, amely ismét uralja a vásznat és legfontosabb tulajdonsága a klasszikussá érlelődött trilógia második részének és a többinek egyaránt.
A börtön szar hely, egy "monoton rémálom" a hétköznapi ember számára. Charlie Bronsonnak viszont a börtön maga a színpad, a pódium amelyen előad, a bűnözőkből álló publikum pedig üvöltéssel, éljenzéssel ünnepli őt, hiszen híres ember. 30 évet töltött magánzárkában és a legerőszakosabb elítéltként tartják számon, aki soha nem ölt embert. Egyetlen bűne volt mindössze: híres akart lenni.
"Charles Bronson vagyok, Nagy-Britannia legerőszakosabb rabja."
Nicolas Winding Refn (Pusher trilógia) vitte vászonra Michael Peterson alias Bronson élettörténetét, amely brutális, drámai, és a maga őrült és perverz módján művészi. Mike Petersont egyetlen cél hajtotta egész életében, a hírnév. A film elején közli, hogy nem tud énekelni, csapnivalóan színészkedik, egy valamihez viszont emberfeletti módon ért, az pedig nem más, mint a bunyó. Ez igen hamar kiderül, amikor az iskolában kiüti az egyik diákot, majd tanórán megismerteti a pedagógust az öklével, aztán hozzávág egy asztalt. Nem telik bele sok időbe, míg eljut a börtönig, ami neki csak valami hotel, ahol csupán azért szállt meg, hogy aztán felléphessen. Az agresszió neki olyan, mint Bungee Jumping közben a felszökő adrenalin, csak nála nem csillapodik hiába ordítja ki magából, hiába ver össze tucatnyi fegyőrt, folyamatosan termelődik, ő pedig használja. A fizikuma tökéletesen kiépített, elméjében szűnni nem akaró akarat rejtőzik, amely 120-al repeszt és egy pillanatra sem lassít. Bronson kálváriája akármennyire véres, mocsokkal és erőszakkal teli, egyszerűen tiszteletre méltó.
Refn az újabb példája annak, hogy a brutalitás és az erőszak igenis művészi szintre emelhető, a fröcsögő vér nem csak holmi hatásvadász eszközként használható, és a nyers erő olykor vezérelhet egy embert, a számára nemes cél eléréséhez. Persze ezt nem mindenki fogja meglátni a Bronsonban, ahogy az előítéletekkel sem kíván harcolni, mindenki azt láthatja benne, amit szeretne: egy őrülten erőszakos tébolyult vadállatot, vagy esetleg egy szellemileg megtörhetetlen embert, akitől a céljait semmilyen földi erő nem képes elválasztani.
A rendező ezúttal sem hazudtolja meg önmagát, a nyers és alternatív valóságot összemosva teszi emlékezetessé ezt a 90 percet - a karakter már önmagában megragadó - amely ugyan néha elmélázik és belassul, de sohasem fárasztja nézőjét. Groteszk humorral öleli körbe az akciójeleneteket, és néha hirtelen köp az arcunkba egy-egy káromkodást, amitől majd hanyatt esünk az egyik percben, a következőben pedig már mosolygunk. Ugyanakkor, mindezekkel együtt magával hurcol némi elvontságot, a bevett kliséktől öklendezik és ha nem vagy kíváncsi rá, akkor egyszerűen kirugdos az ajtón.
Tom Hardynak valami eszméletlenül mély szintre kellett süllyednie, hogy képes legyen eljátszani ezt a karaktert. Amit bizony tökéletesen megold, olyan játékkal kelti életre az együgyű izomköteget, amely az egyik pillanatban még teljesen kedvelhető, a másikban pedig képes lenne a felismerhetetlenségig verni akárkit. Folyamatos bizonytalanságban képes tartani, nem lehet előre látni, hogy mire készül, viszont minden helyzetben ott az a nyugtalanító érzés, a levegőben szinte szaglik a feszültség, ha Bronson elnémul és csak mered maga elé, vagy a képünkbe.
Még kiemelendő a soundtrack, mely feltölti a jeleneteket, néha szinte már túlcsordulóan lüktet az elménkben, majd szép lassan elhalványul. A Bronson végül sokkoló ridegséggel vonul a színfalak mögé, bennünk hagyva valami zsigerit, művészit, valami ösztönöst, mely sokáig képes emlékezetes maradni, akár így, akár úgy. Megérdemel egy 8/10-et.
Tűkön ülve vártam a Sucker Punchot már az első trailer óta, és bár a rengeteg mérhetetlenül negatív kritika némileg elbizonytalanított, mégis azt kell mondanom, hogy cseppet sem csalódtam Snyderben. Pontosan azt rakta elém, amit az előzetesben megígért, nem többet, és nem kevesebbet. Egy hihetetlenül látványos akcióorgiát kaptam, ami néhol ugyan komolyabb a vártnál, de nem szabad bedőlni neki, mert könnyen a szórakozás rovására mehet.
Nicolas Winding Refn Pusher-trilógiájának első része, a Koppenhágai gengsztervilág legaljáról tudósít, egy Frank nevű piti drogdíleren keresztül. Refn olyan megvilágításba helyezi az alvilág bugyrait, ami ellen egyszerűen nem érdemes vitába szállni. Térdig mocsokban gázoló, dokumentarista és reális látásmódjával éri el, hogy a legszkeptikusabb néző is félredobja fenntartásait és elhiszi, hogy amit lát, az Dánia realista alvilági szemete, amiben a barátság vagy a szerelem pont annyit ér, amennyit fizetnek érte.
Frank és haverja Tonny, tréningruhás suttyók, akik drogkereskedéssel tengetik mindennapjaikat, néha felelőtlenül, de a drogterjesztő képzés alatt elsajátított alapvető szabályokat azért betartva. A film rögtön egy üzlettel kezdődik, ahol azonnal érzékeljük, hogy a két piti bűnöző kispályás rangjuk ellenére, komolyan veszik az üzletet és ha 5 ezerrel kevesebb a lóvé, akkor a drog sem tartja versenysúlyát. A Pusher első fele, Frank (Kim Bodnia) megismertetésével tölti az időt, látjuk honnan szerzi a drogot, szem- és fültanúi leszünk Tonyval (Mads Mikkelsen) való beszélgetésének, ahol a puncik rejtelmeit vesézgetik - tökéletesen odaillő dialógus - majd megismerjük a szerb Milo-t, a koppenhágai alvilág legfőbb terjesztőjét, aki barátságos mivolta ellenére, a szívedet is kitépné és a szádba tömné, ha nem adod meg időben a tartozásodat. A cselekmény pedig pontosan efelé orientálódik, amikor Frank kezéből kicsúszik egy üzlet és rengeteg pénzzel kezd el lógni a szerbnek.
Napról napra bontakozik ki a film - egy hét kálváriáját bemutatva - amely aztán a teljes kilátástalanságba süpped, ahol már nincs idő, nincs újabb lehetőség, csak a most van. Frank végiggázol a kapcsolatain, a kudarcok pedig egyre tetőződnek, a tartozás mértéke nő, és amikor már tudod, hogy a legközelebbi találkozáskor kivágják a térdkalácsaid, akkor nem tűnik őrültségnek kirabolni egy másik dílert, még akkor sem ha egy edzőteremben veszik körül kigyúrt állatok . A golyónál ők sem erősebbek. Persze a teljes elkeseredettség előtt Frank megmozgat minden kapcsolatot, amely képes lehet pénzt szülni számára, azonban eredménytelenné válik a sok kísérlet. A lejtő hosszú és Frank még csak a felénél jár, ezért úgy gondolja van még ideje. Prostituált barátnőjével találkozik, döglik a tévé előtt egy spangli társaságában, az idő pedig pénz, mint tudjuk, és kezdetét veszi a rohanás, az őrült pénzhajhászás, amiért bármilyen kapcsolat feláldozható, amiért képes valaki hazalátogatni csonka családjához, ami a lehető legmélyebb szégyennel tölti el, de nincs más esélye - csontig hatoló jelenet, amiben Frank arcára kiül minden őszinte érzelem és szégyenérzet, iszonyatos örvényű drámai pont.
Frank képes kislisszolni a halál előszobájából, az egyetlen kiút eltűnni a városból, amiben már helyet szorítana a belé totálisan szerelmes prostiba, s amikor már úgy tűnik minden összejön, akkor zuhan a legmélyebbre. Egy teljesen a semmiből felkapaszkodó látszólagos esélyre is rábólint, mintha sosem gondolta volna komolyan, hogy képes lenne itt hagyni ezt a helyet. Refn mielőtt végleg elhúzná előttünk a függönyt, ott hagy minket a gödörben, kilátástalanul, a nullával egyenlővé téve, ott ahová nem ér el semmilyen kéz, ahol nincs segítség. Mindent ránk bíz. Talán így a legjobb.
Kim Bodnia és Mads Mikkelsen remekül helyezi térbe, a két kisstílű dílert, ráadásul Frank elhidegülése minden emberi lénytől, rettegése és a semmibe való menekülése zseniális alakítás. Refn a lehető legjobb színészeket szerezte meg első rendezéséhez, ami nem makulátlan ugyan, de határozottan hiteles és egyedi, a maga mocskos és véres módján pedig gyönyörű produkció. 8/10.
