A veszteség rohadt egy dolog. A veszteség okozta fájdalom még rohadtabb. T.J. gyerekéveit még bőszen taposó kisfiú, akinek az édesanyja két hónapja hunyt el egy balesetben. T.J. lázad, dühöng, csapong, képtelen nyugvást találni. Ami nem csoda, hiszen apja a depresszió pöcegödrében tanyázik, a nagyanyja pedig az orvos által felírt marihuánával próbálja kihúzni a még hátralévőt. T.J.-nek kell valaki, ez nyilvánvaló. A sors középső-ujjas fintora, hogy ez a valaki nem más lesz, mint Hesher. Antiszociális, pusztító és önpusztító acélbakancsos rokker, akinél nyilvánvalóan többféle szellemi eltorzulást, elkorcsosulást diagnosztizáltak, de ez a mi szempontunkból teljesen lényegtelen. Mert Hesher egy szófukar elmebeteg, de csak ő képes láttatni T.J. illetve apja valódi problémáit, és képes ráébreszteni a megoldásra.

(A cikk másodközlés, először a Filmdroidon jelent meg.)

A film műfaji besorolásai között nem szerepel a krimi több adatbázisban sem. Hm. Ha a Szemekbe zárt titkok nem egy szövevényes, embert próbáló bűnügyi regény tökéletes megvalósítása vásznon, strukturált érzelmi szálakkal, akkor Michael Bay a legjobb rendező a világon. Tömör, egységes, részletekbe bocsátkozó történet, szerelemről, gyűlöletről, hatalomról, barátságról, 25 évnyi tömény kopó életről, amelyben mindenki megkeresheti, hogy mire érdemes belőle emlékezni és mi az, amit el kell felejteni. Mert az emlékeinken kívül mindent meg tudunk ölni. Benjamin Esposito egy megkeseredett, s mára talán kiüresedett, megőszült zsaru, aki nyugodt évei elébe nézve, úgy dönt regényt ír. Könyvet ír, arról az ügyről, amely szinte egész életén át hajtotta, amelyből megtanulta milyen a veszteség, a megerőszakolt és múltba omladozó szerelem, és a kimondatlan, szemekbe zárt titok.

Sár, vér és sör. Említi az egyik főszereplőhölgyemény még a film elején, és bár utóbbiból csak a nagy találkozás alkalmával kapunk egy rekesznyit a többiben egyenesen tobzódik a film - főleg a második félidő. Neil Marshall második filmje klausztrofób gore-pornó, ami egy gyönyörűen tálalt expozícióval terít meg, mielőtt őrült zabálásba kezdene. Az expozíció - így másodszorra - talán túl hosszú, kissé lassúnak tűnik, de valójában Marshall profin készít elő: adrenalin- és feszültséginjekciókkal kokszolja tele a filmet, majd fokozatosan egyre ocsmányabbá és kilátástalanabbá váló szituációkban füröszti, hogy aztán a végén kirobbanjon. Egy folyamatosan vérző pokol, amiből csak egyetlen kiút van. Vagy annyi se.

6-os csajcsorda: egyikük tavaly ment át épphogy egy orbitális traumán, amiből igyekszik kikecmeregni. A többiek pedig kalandvágyuk, adrenalinéhségük csillapítása révén jöttek azért, hogy barlangásszanak egy jót. Sörrel kezdenek, sárral folytatják és vérben dagonyázva fejezik be. A barlangrendszerben ugyanis nem elég, hogy a kiutak elzáródnak, a világításuk és élelmük fogytán van, még valamiféle elcseszett torzszülöttekkel is bújócskázniuk kell. És nincs ipi-apacs.

Vegytiszta tesztoszteronfilm: olyan, mint a 80-as 90-es évek izompacsirta akcióhősei, több sebből vérzik, golyók szaggatták ketté, alig él, de a végén mindig feláll, elpicsázza az ellent és hősiesen tér nyugovóra. Justin Lin rögtön a franchise legrosszabb részével került bele az egyre csak fokozódó Halálos Iram szériába - a Tokió Driftben két dolog jó: Dj Shadow & Mos Def trackje, illetve az, hogy Vin Diesel feltűnik a végefőcím előtt (vagy után?) - aztán onnan szépített a negyedik résszel, majd azt a szintet tartotta is. Ugyanis a Fast Five nem tökéletes, nem újító - hogy is lehetne -, de tele van kemény és piszkos akcióval, régi ismerős arcokkal, olyan hangulattal, ami odabiggyeszt a szádra egy letörölhetetlen mosolyt. Az a fajta akciófilm, ami mára kihalóágban stagnál.

„- Maga éppen olyan makacs, mint az öszvérem!
 - Nem, én sokkal rosszabb vagyok.”

Clint Eastwood ötödik westernfilmjének főszerepében még mindig olyan embertelen sebességgel céloz, mint mikor először lépett a Vadnyugat kietlen pusztaságának forró homokjára, és a cowboykalap is ugyanolyan jól áll neki. Természetesen az elmaradhatatlan rossz modorát is megtartotta, és ezúttal még a humorérzékét sem felejtette otthon.

A vaksi bazmegol és ágálva hadonászik-kötözködik miközben a süket éppen egy kisteherautó sofőrt küldd el a jó édes anyjába. A vak azt hiszi, hogy a süket szidja, pedig még csak nem is hallja, hogy miket dumál a világtalan. Ez Wally és Dave első találkozása, ahol még halvány sejtésük sincs róla, hogy később, mint két szökött körözött bűnözőt kergetik majd őket az ostoba hekusok, akik olyan szerencsétlenek, hogy még egy vak-süket párost sem képesek cellába tuszkolni. Richard Pryor és Gene Wilder humoristapárosa egyszerűen uralta - de ha nem is, mindenképp színesítette - a 70-es 80-as éveket: olyanok voltak egymásnak, mint Bud Spencer és Terence Hill az ostorcsattogás hangú pofonokat osztó spaghetti-westernekben. A Vaklárma se hall, se lát koncepciója önmagában is zseniális felütés, amihez aztán jön ez a két barom és kult-státuszba emel egy teljesen hétköznapi komédiát, aminek az erényeit bőven lehetne sorolni, de a legszebbik mind közül, hogy nevettet, mert mást nem is akar.

Tim Burton egy szürreális szubjektív világot teremtett, Joel Schumacher két végtelenül egyszerű és buta, - de szórakoztató, igen még a Schwarzis sem annyira mélypont, mint ahogy harsogják - popcornfilmet hozott ki a DC képregényéből. Christopher Nolan ebből a valóságon túlra kergetett, feszülős latexruhába bújtatott, gyerekes köntösből húzza ki a Batman-filmeket: megfogja és leráncigálja a fellegekből, lecsiszolja róla a felesleges giccset, elegánsan felöltözteti és emberivé faragja. Ha pedig szuperhős-mítoszt igyekszik egy rendező realista mozivá adaptálni, arra a kíváncsi szemek mindig odaszegeződnek. Vagy azért mert ők maguk sem akarják elhinni, hogy ez lehetséges, vagy azért, mert olyan elvetemült vadfanatikusok akik alig várják egy-egy hasonló projekt beteljesülését - vagy a kettő mértékarányos kombinációjából kinyert vegyület miatt, amit úgy hívnak, hogy kíváncsiság. Egy a lényeg, hogy lehetséges: mert jött Nolan és úgy felrúgta a képregény adaptációk szabályszerű struktúráját, hogy Hollywood még akkor is beleremegett ha már kezdték teljesen körbegyűrűzni a képregényfilmek.

Milo a körülötte lévő drogmocsár egykori uralkodója mára már egy kiöregedett, a lépést nehezen tartó, befásult drogossá változott, aki élete sehová sem tartó hömpölygését egyre nehezebben viseli. Amikor a folyamatosan feljebb törő fiatal generációnak kell szívességet tenned, a tisztes társak és segítségre váltható ígéretek száma egyre szűkül, nem tehetsz mást, mint beállsz, elfogadsz, és megpróbálod tartani a lépést. Milo nehezen ugyan, de megpróbálja ezt tenni: anonim droggyűlésekre jár, lánya szülinapját szervezi és üzletet köt, még akkor is ha az ecstasy terjesztése nem a szakterülete. Mindent megtesz, hogy fent tudjon maradni, annak ellenére, hogy az idő már fakóvá és torzzá koptatta. De akármilyen eltökélt pont úgy csúszik lefelé a lejtőn, mint Frank és Tony. A Pusher 3 kiábrándító és olyannyira keserű, mocsoktól bűzlő realista gengszterfilm, hogy az embernek a belét is kifordítja. Paradox módon pont ettől lesz gyönyörű, és kurvára igaz.

Múltkor nagyot néztünk, és értetlenül álltunk Zack Snyder agymenésének hűvös, sőt, már-már fagyos fogadtatása előtt. Elképzelni sem tudtuk, mi állhatott a jelenség hátterében, hiszen a Sucker Punch minden olyan elemet tartalmaz, ami egy tökéletes moziélményhez szükséges. Vegyük csak sorra: Szexi csajok – pipa, korszerű CGI – pipa, lehengerlő akciójelenetek – pipa, remek zenék – még egy pipa. De ha minden adva volt egy kiváló szórakozáshoz, akkor mégis mi lehetett az, ami ennyire kicsapta a biztosítékot a nézők egy igen magas százalékánál?

Ki lakik ott keleten? Szexuális zak… Kung Fu Panda! A Dreamworks jóvoltából három évvel ezelőtt szó szerint beverekedte magát a mozikba egy nagy, kövér panda… bocsánat, „A” Nagy, Kövér Panda, akit mellesleg Pónak hívnak, és az apja egy lúd. A nézők pillanatok alatt megkedvelték a mesét, így nem volt kérdéses, hogy lesz-e második rész, aminek éppen most jött el az ideje. Elég ritka jelenség már az is, ha egy folytatás meg tudja közelíteni elődje színvonalát, de olykor-olykor az is előfordul, hogy képes túlszárnyalni azt. Most is ez a helyzet állt elő, és a hájas panda ezúttal is ütött – mindkét értelemben.