A két ír, aki nem csak, hogy pengén ír
piszkos jól rendez, és érez
egyedien szőtt atmoszférával bír
ahol minden gengszter kellően kivérez.

Erőszakik / In Bruges (2008)

A purgatórium avagy a pokol. Egy biztos: Bruges nem a mennyország. Csak egy koszos szarfészek, tele mindenhonnan szállingózó turistákkal, akik még így is csak töredékei annak a mennyiségnek, ami a híresebb turistavárosokban előfordul. Még jó, hogy ennyire el van dugva. Két bujkálni kényszerülő bérgyilkos számára ideálisabb hely nem is létezne, kivéve, hogy egyikük szarrá unja magát ebben a mesebelien szép pokolban, míg a másikuk örömmel kulturálódik. Vénséges, csodálatos építészeti csodák, hattyúk, templomok, hajók, tornyok...olyan az egész, mint egy kibaszott tündérmese. Egy mese, amiben a szereplők kokaint szívnak, csillapíthatatlanul káromkodnak, ölnek, vedelnek és olyan belső egzisztencialista válságban nyomorognak, hogy azt egyetlen módon lehet kibírni: ha röhög rajta az ember. Na szóval: ezt a mesét nem olvasnád fel a gyerekednek.

Az ázsiai filmekben már megszokhattuk, hogy szereplőik szinte minden percben püfölik egymást, műfajtól függetlenül, és ez természetesen a sportfilmeknél sincs másképp, még akkor se, ha az adott sportnak éppen köze sincs a bunyózáshoz. Ezekből vegyünk most szemügyre néhány jobb és rosszabb próbálkozást:

Tűzlabda / Fireball (2009)

Kevesen tudják, hogy annak idején, a kosárlabda feltalálásánál egy olyan sport létrehozása volt a cél, ahol a játékosok közötti fizikai kontaktus szabályellenes, így a problémás, nehezen kezelhető gyerekek is játszhatják, hiszen nem kell attól tartani, hogy netalántán egymásnak esnek. A thaiföldi filmesek azonban úgy gondolták, hogy csavarnak egyet ezen, így nemcsak kidobták ezeket a szabályokat, de mindjárt össze is boronálták a kosárlabdát a ketrecharccal, megalkotva a tűzlabdát, egy olyan játékot, ahol a labda birtoklásáért, ill. a pontszerzésért folytatott küzdelemben minden eszköz megengedett, és ahol „nincs szabály, nincs kegyelem, csak a legerősebb marad életben.”

A halál akkor a legszebb ha költői. Alejandro Gonzalez Inarritu munkásságát arra tette fel, hogy a halál elregélését mutassa be minél többféleképpen. A 21 gramm-hoz és a Bábel-hez képest viszont a Biutiful igencsak kisrealista, vagyis inkább minimalista halálrege, amelyben majdnem Javier Bardem-é minden érdem. Ugyanis Inarritu a már-már manírjává vált többcselekményes történetmesélést megcsonkította ugyan, de még így is bedolgoznak a mellékszálak erőteljesen a főhős élettörténetébe. De a próbálkozás, hogy ezúttal egyetlen markáns és nyers főszereplő köré szője haláltusáját - nem könnyedebb, és talán csak hajszálnyival fogyaszthatóbb - mindenképp dicséretre méltó.

Uxbal (Javier Bardem) szenved. Miután a rendelőben lecsapolja saját karját vérminta gyanánt az eredményre még ő sincs felkészülve. Súlyos prosztatarákot diagnosztizálnak nála és a kemoterápia pusztán néhány hónappal könyörül csak rajta, hogy el tudja simítani az életét maga körül mielőtt itt hagyná két kisgyermekét. Uxbal járatos az alvilágban, illegális bevándorlók számára igyekszik munkát biztosítani az önzés legapróbb szándékától mentesen, mellékesként pedig hullákkal folytat párbeszédet, hogy azok hozzátartozói könnyebben képesek legyenek feldolgozni a rájuk ülepedő gyászt. Uxbal szívében annyi jóindulatiság és érzelmi segítőkészség vert tanyát, hogy talán ezért képtelen mindent jobbá tenni, mert mindenkit meg akar menteni. Kezdve szenegáli barátjától, a kínai bevándorlókon át, saját alkohol- és drogfüggő exfeleségéig. De mindenekelőtt két gyermekének szeretne legalább egy halványan kirajzolódó biztonságos jövőt teremteni.

Erre most kivételesen ki kellett tenni a 18-as karikát, de még az is nevetségesen kevés ide, így előre figyelmeztetek mindenkit, hogy már az alábbi bejegyzés olvasása is csak erős idegzetűeknek javasolt!

Vannak filmek. És vannak határok. Vannak dolgok, amiket egészen egyszerűen nem engedhet meg magának az ember. Olyan dolgok, amiket nem tűr meg a vászon. Amik a testi és a lelki terror egy olyan szintjét képviselik, amit már nem akarunk látni, amiről nem akarunk tudni. Vannak rendezők. És vannak tabuk. Vannak, akik tiszteletben tartják, és vannak, akik ezt a szót nem ismerik, soha nem ismerték, és ebben az életben már nem is fogják megismerni. Vannak rendezők, akik filmjeikben egyszerűen ledöntögetik ezeket a tabukat. És van Srdjan Spasojevic, aki szó szerint megbassza őket.

Nálam eddig az év meglepetésfilmje a legutóbbi Végső állomás, ami nem elég, hogy ötödik részként jócskán ki tud emelkedni a sorozatátlagból egy olyan franchise-ban, melynek minden epizódja ugyanarra a sémára épül, de képes mindezt megtoldani még egy iszonyat durva 3D-vel is, amivel akkora élménnyé duzzasztja a filmet, hogy az agyadat eldobod.

Valahogy nem fért nekem össze az előzetesben látott apa-fiú kapcsolatra kiépített dráma a vele párhuzamosan futó robotboksszal, de mivel én mindig nyitott vagyok a hülyeségre, egy közepes, de – még ha gagyi is - viszonylag szórakoztató film reményében ültem be az amúgy szokatlanul magas létszámú terembe. És ha most azt mondom, hogy a film minden várakozásomat felülmúlta, és közel se akkora bohóckodás, mint amilyennek messziről kinéz, akkor nagyon finoman fogalmazok, mert az eddig többnyire vígjátékokat jegyző Shawn Levy családi akció-drámája bizony ütött, mint a kettőhúsz.

Mindig azok a filmek okozzák a legnagyobb meglepetést, amikre a legkevésbé számít az ember, és ez alól a Majmok bolygója reboot sem kivétel, ami az előzetes alapján egy langyos popcornmozinak indult, de végül sokkalta több lett belőle.

Harry Potter és a Halál ereklyéi I. rész / Harry Potter and the Deathly Hallows: Part 1 (2010)

Megvan az talán már tíz éve is, mikor én utoljára Harry Potter – könyvet olvastam, méghozzá a negyedik kötetet, ami után elhatároztam, hogy innen már csak film formájában óhajtom nyomon követni kedvenc rövidlátó varázslótanoncom kalandos életét. Hogy ez mennyire volt jó döntés, abban nem vagyok biztos, de így legalább elfogultságok nélkül tudom kezelni az egyes részeket. A franchise kettészelt befejezésének első darabjától sem tudtam, hogy mire lehet számítani, mindössze abban a hitben ültem neki, hogy a pocsék Félvér hercegnél csak jobb lehet. Persze, nem lett az.

A valamilyen formában fiatalokkal is foglalkozó amerikai független film, ha nem éppen a kertváros hátsó udvarában szörnyülködik, akkor általában az iskolapadok mögé ül. A csavar annyiban szokatlan, hogy most a tanítás után a tanár lóg a szeren. Így a film igazi tétje, hogy valamiféle ítéletet alkossunk a gyerekekkel nagyon jól bánó (?!), idealista tanárról, akit viszont, már-már feladata ellátására alkalmatlanná tesz az órák alatti (de gyakorlatilag az egész filmen végig menő) folyamatos kábítószer utáni tompasága, amit Ryan Gosling olyan hihetetlenül jó arcjátékkal és klasszis színészi játékkal alakít, hogy teljesen elsikkad a film minden más hibája (mármint itt is a kimondatlan cél az oktatási rendszer és a társadalom kritikája, amiben túl korán bezárulnak a tanuló előtt a "kapuk", és ideje korán fel kell nőni, azonban a film ez irányú mélysége, megmarad egy jobban sikerült Harmadik műszak epizód színvonalán). A kamerakezelés fantáziátlansága is a társadalomkritikus sorozatok bevett módszerét idézi, ami miatt már-már mi magunk is elbódulunk a film végére. Összességében mégis egy hajszállal más, mint a nagy átlag és ennek a különbségnek a tetten éréséért érdemes megnézni...8/10

(A kritikát Borosta szállította, a Filmélmény bloggere).

Szűk farmer, bőrkesztyű, fehér skorpiódzseki. Nicholas Winding Refn legújabb rendezésében bepaszíroz minket a 80-as évek retrójárgányának anyósülésébe, ahonnan csak a legvégén leszünk képesek kikászálódni. És hogy milyen volt az út? Egyszerű, izgalmas, realisztikus és olykor nagyon száraz, miközben vakít a napsugár a szélvédőn keresztül és szól a szintetizátor zene. Refn úgy csapja pofán Hollywoodot turbóminimál atmoszférájú, művész-akciófilmbe hajló rendezésével, hogy a lehető legkevesebb kompromisszumot köti meg az álomgyárral. R besorolás, a saját erőszakos és realista stílus megtartása. De végül az a kevés kompromisszum vagy a túlzott művészies akarás vonja el azt a leheletnyi benzingőzt, amitől a Drive kevesebb lesz annál, mint amennyi lóerő a motorjában duruzsol.