A Charles Bronson filmsztár után felvett „művésznév” mögött megbújó Michael Peterson élete java részét rácsok mögött töltötte, és miközben egyik börtönből a másikba száműzték, az elmegyógyintézetet is megjárta. És annak ellenére, hogy egy rövid időre még a szabadságot is megízlelte, sehol sem érezte olyan jól magát, mint a mocskos cellák falai közt, ahol ő az úr, mindenki más pedig csak játékszer, vagy sokkal inkább homokzsák, amin kitöltheti fékezhetetlen haragját, a tébolyult tombolássá duzzadó dühét. Ellentmondásos alakja az agresszív attitűdjének, ill. az ebből kifolyó erőszakos cselekedeteinek, túszejtő akcióinak és a mindehhez társuló roppant vidám világszemléletének köszönhetően vált ismertté.

A rák szar dolog. De itt a bizonyíték rá, hogy egészséges realizmussal és racionális látásmóddal milyen jól lehet kezelni. Will Reiser forgatókönyve briliánsan egyensúlyozik a komikum és a dráma határvonalain, amely pontos életszerűséggel ruházza fel a dramaturgiát: kikerüli a giccset, megvidámít, miközben a kényes érzelmi szálakat sem hanyagolja.

Amikor az aberráció és a perverzió közösül a filmvásznon egy olyan nyomasztó atmoszférában, amiben a néző szinte kizárólag kellemetlenül és frusztráltan érzi magát, akkor jobb ha vigyázunk. Óvatosan kell döntenünk, hogy mely karakterekkel empatizálunk, moralitásban ki mellé állunk, mert még a végén nem a filmben szenvedő személyek koppannak majd a legnagyobbat, hanem mi. Pedro Almodovar filmje aberrált, sokkoló, nyomasztóan fájdalmas történet. Az a fajta, ami közben meg-megrándul a görcs az ember gyomrában, elborzad, és a végén nem tud majd dűlőre jutni a kétes érzelmeivel.

A Moneyball 2011 legintelligensebb filmje. Ahhoz az idézőjelbe tett könyörtelenséghez, amit olykor behoz, azonban elengedhetetlen ez az intelligencia. Azért, mert az a vászonra vetített száztíz százalékos életszerűség produkálja azt, hogy realista filmmé váljon, ahol a főhős hiába meríti ki abszolút módon a pozitív karakter fogalmát, végül ő is bukásra van ítélve. Még akkor is, ha a hazafutás csakhogynem sikerül neki - pont ez a "majdnem" zavarja a legjobban. Brad Pitt karakterének az esélyei megvannak a különböző életszakaszaiban, de a dicsőség minden esetben lepattog a válláról. A reformistáknak mindig fájdalmas az áttörés.

A napokban volt szerencsém pótolni az első három Mission: Impossible filmet, így a friss élményeknek hála, teljes meggyőződéssel jelenthetem ki, hogy ez a franchise bizony részről-részre csak jobb lesz, ami igen ritka jelenség Hollywoodban. A Fantom Protokoll még több akcióval, még látványosabb elemekkel, még színesebb figurákkal, még izgalmasabb üggyel, valamint egy raklapnyi öniróniával megfűszerezve tör utat magának a mostanság tucatgyártott, fantáziátlan akciófilmek között, ennek köszönhetően pedig cseppet sem érezzük elcsépeltnek vagy lerágottnak a témát. Másfél évtizeddel az első rész után Ethan Hunt jobb formában van, mint valaha, és zsír új csapatot is kapott maga köré.

Amikor már mindenki letudta a bevásárlóközpontok végeláthatatlannak tűnő ostromát, és a mézeskalács is ott gőzölög az asztalon, akkor ideje leheveredni a tévé elé, és kifújni magunkat egy kicsit. A jól bevált kedvencek mellett pedig érdemes idén a mozik felé is néhány csalfa pillantást vetni, ugyanis egy valódi gyöngyszem, egy rendhagyó animációs film is szélesíti a palettát, ami igazán különleges élménnyel gazdagíthatja a karácsonyodat, ami akár fehér, akár fekete, Artúr minden bizonnyal egy kis színt visz majd bele.

Tele van giccsel, Robin Williams néhol már túl is játssza, de valamiért mégis eszméletlenül szerethető mozi. Olyan pozitív töltetű szemlélettel bír, ami hihetetlen szimpatikussá teszi, annak ellenére, hogy több ponton is megkérdőjelezhető. Hunter "Patch" Adams egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után elmegyógyintézetbe vonul, ahol ráébred mit is kell tennie: gyógyítania, segítenie kell az embereken. Mindezt humorral, nevetéssel, "túlzott jókedvvel" - és persze az orvosi elvégzésével. Patch szemlélete, különcsége és kapcsolatteremtése átível az egész filmen - amit Robin Williams tökéletes izgágasággal és élettel ad át - amely végig az őrültség és a zsenialitás határán egyensúlyoz, de persze nem kérdés végül melyiket választja. A Patchban lobogó tűz kora ellenére hajtja előre eszméletlen sebességgel, és pont leszarja, hogy az Orvosiról kinézik vagy azt, hogy milyen konzervatív faszfejeken kell keresztülmennie azért, hogy elérje a célját, segítsen a betegeken. Williams mellett a tündéri Monica Potter remekül mutat, illetve Bob Gunton, mint Patch legnagyobb utálója "a zabszem a seggében" hihetetlen jól alakít, mert csak rühellni lehet. A dramaturgia néha túl tipikus mégsem marad el a meghatódottság, egyszerűen kihozza az emberből a könnybe lábadt szemeket - mert beteg, irtóan aranyos kölykökkel, jó fej nővérekkel és aranyos öregemberekkel csak együtt érezni lehet.

A finálé természetesen hepiend, hiába van egy lehangoló drámai rész, a végére összekapja magát és ügyesen, viccesen fejezi be a piros orrú doki történetét, aki elkezdte másképp kezelni a betegeket. Csak szeretni tudom (már vagy 5-ször láttam). 8/10

Engedd el! / Rabbit Hole (2010)

Nicole Kidman és Aaron Eckhart elvesztik a mindössze néhány éves kisfiukat egy baleset következtében. Egyikük egy segélycsoportban keresi a vigaszt, míg a másikuk egy képregényrajzoló középiskolás sráccal beszélget. Kifordulnak, megcsömörlenek a gyász súlya alatt. A film felvonultat mindent, amit ilyen témában szokás: a rokoni szálakat, az összehasonlítást, a kínos párbeszédeket, amelyeknek jobbára mindig bocsánatkérés a vége. A két főszereplő végig remekel, ahogyan a meggyötört szülőket alakítva próbálnak kimászni abból az óriási gyászból, emlékekből és ragaszkodásból, ami folyamatosan őrli a lelküket. És ahogyan szépen lassan kezdik belátni hibáikat, úgy alakul ki újra a kettejük közti szeretet, egy olyan kapcsolat, amely nem kizárólag a másik fél hibáztatására és megóvására koncentrál. A klisék ebben a témában igencsak végesek, és a film fel is használja a legtöbbjüket, de a végkicsengés energikusságától - néhány vontatott részt leszámítva - kiváló dráma kerekedik ki a végére. Fájdalmas, szívszorító, de messze nem a szentimentális mivoltra játszik rá alattomosan. És ez jó. 7/10

Évek óta nem láttam ennyire jó gyerekfilmet. Az már csak hab a tetején, hogy J.J. Abrams sci-fibe csomagolta. Fogta az E.T.-t, lehámozta róla a szentimentális felesleget, hozzáadott egy kávésbögrényi családi drámát és mindezt visszaküldte a 80-as évekbe. Persze a jelen technikájához mérten saját szájíze szerint belegyúrt néhány fenomenálisan látványos, grandiózus akciójelenetet. De ezért azt hiszem nem fogjuk utálni.

(Előzmény: Jones kritikája.)

Az a gyönyörű a Womanben, hogy valójában nem a foglyul ejtett, pincében láncra vert vadnő az igazi áldozat, hanem a totális reszketésben megcsömörlött, roncs amerikai család. Lucky McKee filmje valójában tényleg nem igazán horror: egy masszív pszicho-thriller, az az idegeken trappoló fajta, amelytől nem retteg az ember, de mint szemlélő szabályosan fájdalmas végignéznie. A horror jelzőt az utolsó negyed óra, a revenge által erőszakban tobzódó jelenetek miatt kell ráaggatni, mert az mindenképpen kimeríti azt.