Több szempontból is kiemelkedő film az Egy maréknyi dollárért; elsősorban azért, mert 1964-ben elindított egy folyamatot, mely további igényes westernfilmeket szült (ami Olaszországban akkoriban ritkaságszámba ment), hozzájárulva az egyre csökkenő népszerűségnek örvendő műfaj életben tartásához, másrészt pedig a főszerepben feszítő, addig még nem kimondottan ismert Clint Eastwood számára meghozta a világhírnevet.

Az ekkor 34. életévét taposó Eastwood egy hallgatag, de magabiztos, ún. „névtelen ember” bőrébe bújva indult a vadnyugat meghódítására – karakterét későbbi filmjeiben tökélyre fejlesztette. Nem tudni, honnan jött, vagy merre megy; a névtelen ember céltalanul bolyong a kietlen pusztákon, és a sziklás kanyonok között. Egy napon egy mexikói kisvárosba viszi az útja, ahol egy nem túl szívélyes fogadtatás után közelebbi ismeretséget köt a fogadóssal, valamint az udvarban dolgozó koporsókészítővel. Miután végighallgatja a városka rövid történetét, elhatározza, hogy ott marad pénzt keresni. Ehhez a két banda, Baxterék és Rojóék folyamatos rivalizálása épp kapóra jön számára; hősünk ugyanis igyekszik mindkét főnök kegyeibe férkőzni, miközben a háttérből mozgatja a szálakat.

Stallone írói vénájának első szárnycsapása volt az olasz bokszoló életének papírra vetése, amely a legjellemzőbb sportdrámai klisékre szép nagy ívből tesz, miközben azért a műfaj fontosabb pontjait magában foglalja, sőt. Precízen építkezve tárja elénk, egy magával elégedetlen 30-as bokszoló életútját, aki már régen letett a nagy lehetőségről, majd mikor az a semmiből besétál hozzá, a meghökkenéstől egyszerűen csak kapkodva elutasítja. A Philadelphiai külvárosi szegénynegyed atmoszférája egyszerűen gyönyörűen nyugodt és csendesen kilátástalan, amibe Rocky Balboa tökéletesen beleillik.



A kamerák mögött helyet foglaló urat, John G. Avildsennek hívják, aki a Rocky V-öt és a Karate kölyköt rendezte a tárgyalt produkció mellett, de felesleges lenne vitákba bonyolódni, a Rocky lett a legtökéletesebb műve, amit annyira tisztára csiszolt, hogy végül kultikus magasságig jutott vele, tehát mindenképpen célba ért. A Rocky legfőképpen dráma, a csóró negyed körképe, igazi odavaló gengszterekkel, tizenéves utcagyerekekkel, csavargókkal és alkoholistákkal, valamint egy megélhetésért bokszoló olasz csődörrel, akit mindenki ismer a környéken.

Rideg utcák, póznák fényében áztatva kúsznak a maguk nyugodt tempójában a képernyőre, s ezáltal szívnak minket magukba. Az olykor tökéletes félhomályban úszó világítás építi fel a film szilárd vázát, amelyet a határozott és gyönyörű operatőri munka biztosít be végérvényesen. Bizony, a Rocky nem csak a húspüföléstől és attól a bizonyos upbeat soundtracktől maradt emlékezetes és ragadt be a poros kultfilmlista címei közé. De mennyire nem. A karakterek stabil, biztos lábon állnak, a jellemük szinte kidomborodik a vászonról, érezni az életük ívét, ami csak a legritkább esetben tart felfelé, és akkor sem sokáig. Pont ezért óriási lehetőség és szerencse ami Rockynak megadatik, persze ő természetes történésként fogadja, legalábbis annak leplezi, miközben ökölbe szorítja a kezét és felkészül élete esélyére - ami valószínűleg az egyetlen. Közhelynek hangzik, és talán részben az is "a lehetőség", de ebben a környezetben - csótányok és legyek között - mégis hiteles mederbe sodródik. A bőrdzsekis, kalapos bunyós kénytelen a kevéssel beérni, próbál beletörődni élete letargikus hömpölygésébe, amit a helyi gengszterfőnöknek végzett verőlegény melóból igyekszik fenntartani. Majd Apollo Creed a jelenlegi világbajnok, kinézi a jó hangzású nevet - reklámfogás reményében - a jelöltek közül, majd közli: " A harmadik menetben kiütöm."

Stallone nem a mély drámázásról híres, egy kibaszott tesztoszteronteremtő akciósztár, épp ezért emelkedik ki alakítása, mert nemes egyszerűséggel jól csinálja. Abszolút megértjük az önmagával szembeni fenntartásait, végig megmarad annak, ami, még akkor is ha kifejezetten gyenge a bokszjelenetekben - ahogy az edző is mondja, csapkod és dülöngél jobbra-balra. Carl Weathers jókora fölénnyel teljesít, amikor bunyóról van szó, hiába csak mellékszereplő és nagyságát is kellőképp érzékelteti. Adrian (Talia Shire) és Rocky romantikázása néha a vontatottság előszobájába merészkedik, néhol túlhúzva a valóban szükséges időintervallumot, de amikor elérünk a végjátékhoz, akkor megértjük miért teszi mindezt.



Miután látjuk a klasszikussá formálódott - már minden lehetséges módon kifigurázott - montázst a felkészülésről, elérkezik a mérkőzés, aminek aztán a végkimenetele a lehető legügyesebben kerüli ki a mindenki által várt befejezést. Profin megírt és vászonra festett ábrázolás. Azzal a tudattal, hogy az igazi győzelemhez szükségtelen nyerni, - az egyedüli kérdés az, hogy mi magunk mivel tesszük egyenlővé a saját győzelmünket. Ettől válik Stallone sportdrámája a 70-es évek egyik alapkövévé, amiből aztán több tucat sportfilm merít a jövőben. Miközben a Rambo inkább mészárlással átitatott mondanivaló, a Rockyban van valami hétköznapi dicsőség, amely az egyszerűségével válik emberivé. 8/10.

Paul Haggis inkább forgatókönyvírással foglalatoskodott (Millió Dolláros Bébi), mint rendezéssel (Ütközések), ezúttal ismét mindkettőt magára vállalva hozott valami olyan filmet, ami az illúziókban dúskáló Hollywood környezetében is képes a teljes realitás talaján mozogni méghozzá töretlenül. Nem kerget sablonokat és a sztereotípiáktól megtartja a három lépés távolságot, emiatt képes létrehozni azt a fajta vibrálást, amiben a kitörésre vágyó érzelmek esszenciája ötvöződik. Hétköznapi félelemmel és bonyodalommal ruházza fel a karaktereit, bemutatva, hogy semmit sem olyan könnyű megszerezni vagy véghez vinni, mint ahogy a legtöbb filmben látjuk. Nem elég a puszta elkeseredettség, nem elég a tehetetlenség érzése, nem elég az érzelmi mélypont, pedig már-már azt hinnénk, de ezek együttes hatása elér egy szintre, ahol a legnagyobb őrültség szolgáltatja a megoldást.

Oshii Mamoru, a Ghost in the Shell című kultanime rendezője jegyzi ezt a filmet, mely egy kietlen és lehangoló jövő képét tárja elénk. Egy olyan jövőbe vezet el, ahol az emberek egy virtuális világba menekülnek a nyomasztó, reménytelen hétköznapok elől. Ez a világ ad otthont az Avalon névre keresztelt háborús játéknak, ami mellesleg illegális, mivel amellett, hogy függőséget okoz, néha az agyhalál állapotába kényszerít bizonyos játékosokat. Történetünk főhőse egy Ash nevű nő - az Avalon egyik legkiválóbb harcosa. Miután tudomást szerez a játék egy extra nehéz szintjéről, elhatározza, hogy véghezviszi azt, ami eddig senkinek sem sikerült…

Elkapott valami furcsa, néhol vonzó mégis picit depresszív hangulat, ebben a szép időben, amikor januárt írunk és kint repkednek a plussz 15 fokok (persze te ezt már máskor olvasod). Ezért előkaptam a Summert, hogy a Kristen Bell és Katherine Heigl okozta szellemi és fizikai sérüléseket, amiket rom-komnak nevezett izékben idéznek elő, begyógyítsam picit. Azt kell mondanom, hogy sikerült - mert nem ismeretlenül használtam fel Marc Webb első komolyabb rendezését, aki mellesleg majd szállítja nekünk az új Batmant. Haha, persze. Fogja vissza magát, aki már gépelte, hogy mennyire tájékozatlan vagyok. Szóval a Spideyt.

Két dolgot szűrtem le a megtekintés után: 1, Edgar Wright tutira hatalmas fight-game függőként élte a fiatalságát. 2, Mint egyszer mindenki, úgy ő is volt már szerelmes. Jones már írt róla tavaly, nála number one lett, és bár nekem a közelébe sincs, ettől még marhára élveztem, 1 órán keresztül szállította a poénokat, többször hangosan röhögtem, mert iszonyat komolytalan miközben ezerrel pörögnek az akciók.

Általában évi 1-2 western kerül nálam terítékre, idén ez az első és minden bizonnyal a True Grit lesz a második. Nem lesz könnyű dolga. Ugyanis a Red Hill olyan szikével operál, ami nem csak éles, de hajszálpontos is. A feszültség robbanásszerűen ordít a pofánkba, miközben gyönyörűen komor és veszélyt árasztó fényképezést bámulunk, és ehhez hozzácsapták a zsigerien markáns karaktereket.

A '90-es évek elején Ben Affleck és Matt Damon berobbant Hollywoodba és azóta nem is hajlandóak onnan kisétálni a mi legnagyobb örömünkre. A Gone baby gone-al az idősebb testvér megmutatta, hogy a kamera mögött még talán több tehetsége adatott, mint előtte. A Bostoni atmoszféra, amit megteremtett elég szimpatikusra és profira sikeredett, így nem volt kérdés, hogy A Town a várólistám élmezőnyében tanyázik-e. Meg is lett az eredménye, mert bár nem igazán mutat újat, de a Heist filmek klasszikusai közé azért tuti beírják majd a kritikusok. Vagy mi.

Az ugye nem lehet, hogy a fejlécben kihangsúlyozott (egyéni) klasszikus karácsonyi filmről ne dumáljunk kicsit? Nem hát. Nem is tudom, hogy lehetne legjobban jellemezni, nekem valami olyasmi ugrik be róla, hogy elbaszottul zseniális. Nem tipikus karácsonyi maszlag, ezért páran - pláne szülők - tuti húzzák a szájukat és nem tudják értékelni majd. Nekem viszont az utóbbi években eléggé a szívemhez nőtt.

A tévének hála, az elmúlt jó néhány év alatt igazi klasszikussá nőtte ki magát a két csipkelődő szomszéd története, ami annyira hozzátartozik már az Ünnepekhez, hogy egyszerűen nem telhet el karácsony Max Goldman és John Gustafson nélkül.

 A két öreg szomszéd hétköznapjai látszólag unalmasan telnek, reggelente kiássák a kocsijukat a hóból, beugranak a helyi vegyesboltba sörért, aztán irány a tó, és kezdődhet a pecázás. Közben azért elég keményen oltják egymást, de ettől még ők a legjobb barátok. Ez a barátság viszont veszélybe kerül, amikor a szemközti házba beköltözik egy facér nő, aki mindkét hősünk szívét megdobogtatja.