Nem motkánynak való vidék
A végeláthatatlan, tejfehér jégmezők, hófedte hegycsúcsok és mélyen vájt szurdokok kalandorai visszatértek, hogy a zord és kietlen jégkorszak eme szedett-vedett csordájának imádnivalóan eszement tagjai immár negyedszerre csábítsák egy izgalmakkal és veszéllyel teli, de vidám percekben sem szűkölködő, lebilincselően mesés utazásra a nézőt, 6-tól 106 éves korig.
Michael R. Roskam első nagyjátékfilmje a marhatenyésztés keretein belül a hormonmaffia szürke és borús világába nyújt bepillantást. De ténylegesen csak egy gyors és rövid, felszínes körültekintést engedélyez ennek az egész illegális szervezetnek a működéséről. Középpontjában egy sötét, bűnügyi eset kezd kibontakozni, amely szép lassan kezdi megmérgezni a közegében mozgók életét. Jacky Vanmarsenille-t (Matthias Schoenaerts visszafogott, de annál karizmatikusabb, és expresszív alakításában) pedig magához a bűnügyhöz valójában vajmi kevés szál fűzi, mégis veszélybe sodródik. Ekkor indul meg valami nyugtalan, belső mozgolódás a dramaturgiában. Kezdődik a film. A különböző hormonkészítmények oldatának vetületében Jacky múltja, és kíméletlen traumája kristályosodik ki, amely végighullámozva teszi határozott ívűvé a cselekményt. Keserűen őszinte, és érdekfeszítően baljós. Tulajdonképpen a találó körítést, a marhahúst és az abból élő maffiafigurákat kiradírozva kapjuk meg az igazi értéket, amelyet Roskam produkciója képvisel.
Egy hétvége alatt ledaráltam a hat Csillagok Háborúja filmet. Most erről a nagy kalandról szeretném veletek megosztani a gondolataimat.
Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban...
...élt egy fiatal jedi, nevezzük George Lucasnak. Talán népjobbító szándékból (amit ő bőszen bizonygat, lándzsát törve amellett, hogy filmjeit útmutatásnak szánta az akkoriban hősök nélkül maradt, és ezért felettébb csüggedt átlag amerikainak), vagy csupán zöldhasú barátaiból akart egy valagnyit összeszedni (a bevett szerzői honorárium helyett inkább a bizonytalan, a film anyagi sikerétől függő 40 százalékos bevétel részesedést választotta, a polcokon pedig már a bemutatókor ott voltak a Csillagok Háborúja csecsebecsék) összehozott egy immár epizódok tömkelegén keresztül működőképes történetet. Noha néha döcög a történet, máskor meg önmagát ismétli, mégis emberek millióit térítette a jedi hitre. G. Lucas erre szerényen annyit mond, hogy megtanulta, hogy kell valamit jól elmesélni (mi pedig, ha nem is valljuk be magunknak, arra vágyunk, hogy valaki leüljön az ágyunk mellé és meséljen nekünk, ez esetben ez a szőrös jedi tette meg ezt). Tavalyi évben Ridley Scott készített egy dokumentumsorozatot (amit csak mindenkinek ajánlani tudok) A sciencefiction látnokai címen, melyben a műfaj emblematikus személyiségeiről beszélnek (mindegyiknek 45 perces epizódot áldoznak). Itt enyhe túlzásnak éreztem G. Lucas szerepeltetését, mivel lássuk be, az erőről való hablatyolás inkább tűnik valamilyen távol-keleti filozófia gyorséttermi kiszerelésének, és nem kell hardcore sciencefiction rajongónak lenni, hogy megmondjuk, a sci-fi csak díszlet az ízig-vérig fantázia szülte világban. G. Lucas furcsa mód úgy döntött (amivel nincs baj, mert eredeti), hogy előbb forgatja le a középső három epizódot (hát megnézném én, hogy elkészül-e a 7-9. rész és miről fog szólni majd), mint az egyszerűen csak prequelnek nevezett előzménnyel foglalkozó első három részt. Így faramuci módon haladunk a CGI-s múltból a maketteket használó jelen felé. Az első három rész pengén megkoreografált fénykard vívásai is hirtelen váltanak át Az új reményben (4.epizód, az első olyan epizód, ami még a régiekből való) nyugdíjas otthon lakóinak ádáz vécéért vívott csatájára emlékeztető hadonászásba Obi-Wan Kenobi és Darth Vader között. Egy ortodox fan azonban már ekkorra simán túlteszi magát rajta, ahogy én is tettem. A másik sajátos felállásból eredő betegsége a sagának, hogy 20 év alatt hatalmasat fordult a világ. Még Az új remény elkészülte körül maga G. Lucas jósolta meg David Lynchnek, hogy a Dűnével alaposan be fog fürödni, mert a jó nép nem szeret gondolkodni (szóval vannak a jók és a rosszak, és köztük pedig a senki földje, akár egy western, ebből a szempontból üdítő kivétel volt a Birodalom visszavág, de erről majd később). No lássuk akkor az epizódokat...
Sötét Zsaruk 3. / Men in Black 3 (2012)
Régen rossz az, ha egy jóformán feledésbe merült, mondhatni halott franchise-t egy sebtében összeharácsolt, félkész forgatókönyv alapján próbálnak újraéleszteni, hiszen nagy eséllyel csak lehangolóan fertelmes hullagyalázás lesz az eredménye. A Men in Black szériát ezzel szemben mégsem kényszerülünk idejekorán temetni, ugyanis a harmadik rész nemhogy épkézláb történetet kapott, de egy átlag mai blockbuster sztorijának egyenesen a képébe röhög, majd elveszi a zsebpénzét és megeszi a kajáját. No, nem mintha ehhez különösebben agyafúrt alapötletből táplálkozó, kifürkészhetetlenül kígyózó cselekményszálak egymásnak eresztésére lenne szüksége; csupán a jó öreg időutazós témát eleveníti fel, kiegészítve néhány guszta űrlénnyel, ill. fekete öltönyös félnótással. Két kedvenc ügynökünk, Jé és Ká a múltban igyekszik megmenteni a jövőt a Vadállat Boris nevezetű szökött fegyenc haragjától, miközben saját múltjuk egy-egy darabkája is felszínre kerül. Ez az elcsépeltnek tűnő koncepció meglepően működőképes, viszont ennél nagyobb csodára már hőseink sem képesek, kik a baromi erős nyitány után foggal-körömmel próbálják összetartani a széthullani vágyó filmet, ezért a poénkodásra is viszonylag ritkán marad idejük. Azonban még így is sikerül kihozniuk a végére egy élvezetes, és ha nem is szükségszerű, de nem is felesleges folytatást, ami egyértelműen igazolja, hogy van még fantázia és lehetőség a sorozatban – talán nem is kevés. 6/10
Tragikusan gyönyörű és hasfalszaggatóan szórakoztató, ahogy ez a négy ember lefejti egymásról a "legjobb szülő" udvarias mosolyát. Roman Polanski színdarabból átdolgozott, gyakorlatilag egy helyszínes művében az ember dekonstrukciójának, pontosabban a civilizáltság álcájának alaposan történő lebontásának lehetünk szem- és fültanúi. A Carnage brilliáns dramaturgiával forgatja ki magából ezt a négy embert, akik a kezdeti műanyag bájcsevejtől eljutnak az alpári, lealjasodott bunkók szintjére. Egyet ígérhetek: mindkét fázisban tombol a kínosan-feszengős humor.
Az Ördöggerinc legszebb vonulata, hogy nem egy központi mondanivaló köré épül, hanem a Del Toro által szőtt narratívába helyez el olyan alapvető érzelmeket, fogalmakat, mint a barátság, gyűlölet, szerelem, kapzsiság, félelem és gyilkosság. A képregény imádó rendezőnek pedig speciális érzéke adatott ahhoz, hogy mindezt egy olyan egyedien szőtt atmoszférában, a realizmus és a képzelet peremén egyensúlyozó világban mutassa be nekünk, amely magával ragadó. Tele van rejtéllyel, és néha libabőrbizsergetően félelmetes.
Még éppen időben, a holnapi Prometheus premier elébe íme egy kis kedvcsináló, avagy múltidézés..
Alien - A nyolcadik utas: a Halál (1979)
Kissé szomorú vagyok. Azért, mert harmadszorra sikerült csak elérnie ennek a mindenki által klasszikus magasságokba emelt, ikon- és kultuszteremtő sci-finek, hogy értékelhetővé, kiemelkedővé váljon a szememben. Gonosz leszek: bontsuk le azt a szemellenzőként felállított falat, amelyet az old-school klasszikusok előtt még azelőtt felhúzunk mielőtt láttuk volna őket - vagy, ha 15-20 évvel ezelőtt gyerekként majdnem becsokiztunk rajtuk, akkor hajlamosak vagyunk rá, hogy hosszú éveken át istenítsük azokat. Ridley Scott Alien-jének a paranoid, suspense-injekcióval beoltott atmoszférája mellett ugyanis hozzátartozó tényezője az a néhány üresjárat, unalomba fulladó feszültségteremtésre való törekvés, amely saját értékrendszeremben messze nem emeli piedesztálra. Persze, azért hülye én sem vagyok, hiszen a mára aggastyán üzemmódba lépő Scott mester első igazán jelentős rendezése egy kifejezetten jó film. Pech, hogy később jön egy ürge, aki nála tízszer brutálisabb performanszban mutatja meg, hogy mitől döglik a közönség. Vagyis, elnézést: neki talán pech, nekünk filmrajongóknak epikus szerencse.
Szerettem volna egy szívből jövő Ausgezeichnet! felkiáltással kezdeni az Iron Sky értékelését, de a végére ez a jelző mindössze egy ganz gut szintre redukálódott. A csökkenő lelkesedésem nagyrészt a film hullámzó színvonalának, ill. a következetlen, szétszórt forgatókönyvének köszönhető, de a finnek és a németek mintegy 6 éve dédelgetett akció-sci-fi-paródiája még így is kellően elmebeteg és szórakoztató lett, úgyhogy nyugodtan dőljünk hátra, és élvezzük, ahogy az űrnácik inváziót indítanak az agysejtjeink ellen.
Kalózok! A kétballábas banda / The Pirates! Band of Misfits (2012)
.jpg)
Mi teszi a jó kalózt? A fosztogatás? A kardélre hányás? Vagy a pompázatos szakáll? Netán a féktelen rumfogyasztás? Erre a kérdésre keresi a választ a Kalóz Kapitány nevű kalózkapitány és szedett-vedett legénysége, mialatt Az év kalóza címre hajtanak néhány náluk sokkal rátermettebb tengeri haramia ellen. Sajnos azonban elég rossz helyen keresgélnek, így az izgalmas, kalandokkal és veszélyekkel teli rivalizálás és kincsvadászat helyett egy londoni tudományos versenyen kötnek ki, ahol az örök szingli Charles Darwin, egy zavaros személyiségű majom meg a kalózgyűlölő Viktória királynő várja őket. A furcsa helyszín-, ill. témaválasztás pedig egy gyakran széthulló történetet eredményez, amit a légből kapott motivációk csak tovább rontanak, ráadásul az egyfolytában letargiába zuhanó karakterek szomorkodása időnként zátonyra futtatja a cselekményt, ahonnan úgy kell megerőszakolni, hogy végre a helyére billenjen, és meglovagoljon egy vidámabb, pezsgőbb hullámot. A humor szerencsére sokszor kopogtat a kalózok ajtaján, ami már eleve jótékony hatással van a lapos történetre, és ha ehhez még hozzávesszük a hangulatos, helyenként kissé groteszk képi világot, valamint az egész tűrhető szolgálatot tevő 3D-t, akkor már nem is olyan vészes a helyzet; egy lusta vasárnap délutánt kellemesen el lehet ütni vele. 5/10
Stallone brancsa újabb akcióikonokkal kiegészülve lassan másodszor böfögi fel a puskaport, Tom Cruise tavaly negyedszer Ethan Hunt-osodott el, John McClane pedig ötödször árulja - immáron Budapesten is - kurva drágán az életét. Ha vannak még kóbor, maszkulin, vérre és hasbavágó egysorosokra vágyó férfiegyedek, - márpedig úgy tűnik, hogy még akadnak - ők bizony egyetlen helyről várhatnak efféle szórakozást: a zsáner "Nagyöreg"-jeitől. Nem véletlen, hogy a 80-as években akciósztárként császárkodó Mel Gibson is teljes magabiztossággal és mellszélességgel mondja fel a régi iskolát, idézi fel annak piszkos paneljeit és pofátlanul köp a mexikói kartell pofájába. Ezúttal ugyan, csak a kamera innenső oldalán villogtatja karizmáját, mellé viszont a forgatókönyvet is megkínálja mindenféle jóval.
A klasszikus sztorira felhúzott dramaturgiából ugyanis nem hiányzik a frappáns káromkodás két slukk cigi között, a kissé hihetetlen, de mégis macsósan arcoskodó akciójelenetek, és egy vagy két olyan igazi, talpig mocsokban és drogban utazó maffiafejedelem, aki a végén úgyis koporsóban végzi majd. Így is lehetne fogalmazni: ez a film nem az, amit még nem láttál, de nem is az, amit nem fogsz.
