Szeretem az egyszerű horrorokat. Amikor mindenféle misztikumtól, az okkultizmus bármilyen megnyilvánulási formájától mentesen lecsupaszítva csak az ember színtiszta kegyetlensége, perverziója és állatias énje bugyog a felszínre. Zsigerien, tudattágító pirulaként csöppen a néző elméjébe. A Would you rather ennek a zsánernek ugyan már egy sokadik, felhígítottabb kis költségvetésű darabja, de a maga nemében még így is kellően impresszív.
Vér és homok, meg jó sok CGI
A Berserk animesorozat felelevenítő célzatával készült mozitrilógia második részében folytatódik a Héják bandájának menetelése a harcmezőkön, így a sikert sikerre halmozó zsoldoshadsereg egyre nagyobb hírnevet vív ki magának Midlandban, élén a nemes lelkű Griffith-szel, a mindenre elszánt Caskával és a hatalmas kardot lóbáló Gutsszal. A kefehajú izomkolosszus azonban hiába kaszabolja egymaga százával az ellenséget, nem találja a helyét a csapatban, pedig óriási szükség lenne rá, amikor Doldrey ostroma után Griffith súlyos következményekkel járó hibát követ el…
Két kislány, szobájukban megrémülve figyelik, ahogy zaklatott apjuk belép, felkapja és viszi őket. El, messzire. Valami szörnyűség történt, a hó szakad, a kislányok ijedtek, miközben az apa egyre sebesebben hajt. Majdhogynem a halálba. Az útról lecsúszva egy erdő hófödte fái között kötnek ki, s találnak egy kihalt faviskót. Ami talán mégsem annyira elhagyatott, mint első látomásra tűnik.
Andrés Muschietti már ezt a nyitójelenetet (kvázi cold open-t) olyan markáns, impresszív hideg színekbe és beállításokba öltöztetve prezentálja, hogy élvezettel szemléli az ember minden képkockáját. Guillermo Del Toro keze sokáig elér.
Ez a cikk egy soha el nem készült Christopher Nolan portré darabja, ami úgy egy évvel ezelőtt íródott.
Csavaros, eszes, intelligens és a végletekig megszállott. Nolan első nagyjátékfilmje bőven rendelkezik elsőrendezős problémákkal, költségkímélő megoldásokkal – mindössze hatezer amerikai dollárból forgott - és csetlő-botló színészekkel. Ezek ellenére már itt körvonalazódni látszik az a gyönyörűen átgondolt, megkomponált komplex egész, amely ebben a zseniális elmében burjánzik – és amelyre épül a folyamatos erényeket gyűjtögető életmű. Igazi mintapélda (sikersztori ha úgy tetszik): félig lyukas zsebbel, barátokból színészekké avanzsált főszereplőkkel is lehet egy erényes, profi filmet forgatni, mert ami igazán számít az maga az ötlet. Nolan kiválóan filmre vitt forgatókönyvét ráadásul megfejeli azzal, hogy karizmatikus érzékkel rendez, ütemesen vezeti a cselekményt és még ebben a totál száraz, agyonstilizált, kissé már-már személytelen Londonban is explicitnek hat.
A zombi az új szexi, avagy műfaj született
Az oszlásnak indult, agyat zabáló, hörgő-morgó zombikról egy normális embernek ritkán jutnak pont az ifjonti szerelem rózsaszín ködében lebegő, szenvedélytől túlfűtött románcok az eszébe, bár ha figyelembe vesszük az utóbbi idők feminin vámpírjainak és magamutogató vérfarkasainak mozivásznakra irányuló invázióját, akkor talán nem is olyan meglepő, hogy Jonathan Levine, a Fifti-fifti rendezője látott némi potenciált a romantika és az élőholtak összeboronálásnak egyébként semmi jót nem ígérő, sőt meglehetősen bizarrul hangzó témájában. Szerencsére azonban neki van raktáron az egyetlen adalékanyagból, ami képes feléleszteni és mozgásra bírni ezt a szörnyeteget. Ez a nélkülözhetetlen kis plusz pedig nem más, mint az önirónia.
"Axel Foley: Itt fogva tartanak egy nőt!
John Taggart: Menjünk be és szabadítsuk ki!
Axel Foley: Mit gondol, én mi a lófaszt csinálok?"
Kopott farmer, stukker a farokvágatnál, pimasz vigyor és haláli duma. '80-as évek, amikor még Eddie Murphy kész volt a show-ra.
Avengers Guardians, Assemble!
Sok gyerkőcöt foglalkoztat a kérdés, hogy vajon létezik-e a Mikulás vagy a Húsvéti Nyúl, és ha igen, akkor mivel töltik a Karácsonyi ill. Húsvéti Ünnepek elmúltával az év hátralévő részét? Pontosan ezekre a kérdésekre adja meg a Dreamworks a maga válaszát, méghozzá egy olyan választ, amire senki emberfia ez idáig nem számított: A Mikulás és a Húsvéti Nyúl ugyanis egy magukat Őrzőknek nevező, különleges alakulatba tömörülve óvják a gyerekeket a gonosz erők fenyegetéseitől. A csapatot pedig a Fogtündér és a Homokember (aki nagyjából az Álommanónak feleltethető meg) erősíti, ám egy napon a titokzatos Holdbéli Ember új őrzőt választ, a kissé felelőtlen és nehezen kezelhető Dér Jankó (ismertebb nevén Jack Frost) képében. A beilleszkedés nem megy könnyen, de amikor a világ gyermekeinek álmai veszélybe kerülnek, az öt legenda mégis egymást támogatva száll szembe a sötétség seregével.
Ennyi deviáns karaktertől még Dr. Lecter is megnyalná a szája szélét. Az aligátorbéllel kitapétázott, züllött és fülledt atmoszférában mozgó alakok mind egy gyilkosság köré rendelődnek, melynek felderítése olyan áldozathozatalokat követel, amellyel kezdetben senki sem számol. Lee Daniels filmje bomlasztóan erkölcstelen, mocskos és perverz, igazi thriller individuum melyben a karakterek viszonyrendszere sokkal markánsabb, mint a középpontban húzódó cselekményszál.
A T-bone névre keresztelt pitbull folyamatosan ugat, mert érzi, hogy vihar közeleg.
A 77 éves William Friedkin (Az ördögűző) rothadó aberrációit és sokkoló perverzióit teregeti ki a vászonra egy olyan színész segítségével, akinek legnagyobb kihívásai közé eddig többnyire a sármos mosoly és kockahasának megvillantása tartozott.
Már az első promóképek alapján borítékolható volt, hogyha nagypapa korú gengszterekről forgat valaki filmet, akkor még csak véletlenül se forduljon meg a fejében, hogy esetleg komolyan vegye azt. Fisher Stevens (aki egyébként egy remek karakterszínész) második rendezésében hálisten ilyesmiről szó sincs. A Stand Up Guys pontosan azt szállítja, amire már az első infómorzsák alapján számítani lehetett. Nagytata gengsztereket, akik még buliból utoljára nosztalgiáznak egy fergetegeset: azaz kurváznak, zabálnak, szétrúgnak pár segget és természetesen oda-vissza ugratják egymást.
