Keretes elbeszélések

Nem ritka a filmgyártásban, hogy egy ötlet megvalósítása bizony jó néhány évet várat magára attól kezdve, hogy a rendező(k) fejében megszületik a szkript. Pontosan ez a helyzet Lee Sternthal és Brian Klugman első filmjével is, melyben Bradley Cooper újra egy plágiumgyanús sztoriban kerül középpontba.

Sergio Corbucci leforgatta, Franco Nero eljátszotta, Tarantino megidézte, mi meg most írunk róla.

Egy magányos férfi bokáig érő kabátban vonszol maga után egy koporsót a sárban és mocsokban. Luis Enriquez Bakalov fájdalmas, melankolikus balladája már itt a tudatunkba égeti a karaktert impresszív főcímével (amit Tarantino egy-az-egyben átemelt). A következő képsorok egy nő erőszakos bántalmazását közvetítik, amint pedróbajszos mexikói fattyak ostorozzák, akiket vörös kendős katonák lyuggatnak ki, de pusztán azért, hogy ők feszíthessék keresztre az asszonyt. A férfi végignézi mindezt, majd megjegyzi, hogy nem lenne szabad így bánni egy hölggyel. Pillanatok kérdése és itt vér fog folyni.

ParAnimációs jelenségek

Első blikkre Norman egy teljesen átlagos kissrácnak tűnik. Szereti a rémfilmeket, ami egy hozzá hasonló, teljesen átlagos kissrác számára nem is lenne olyan meglepő, ha éppen tévézés közben nem pont a halott nagyanyja szellemével diskurálna. Norman azonban közel sem egy teljesen átlagos kissrác; életének ugyanis természetes velejárói a szellemek, akikkel már-már haveri viszonyt ápol. Az egyetlen baj az, hogy az emberek nem veszik őt komolyan, helyette inkább amolyan csodabogárnak tartják, akit jobb elkerülni. Ez a felfogásuk azonban gyökeresen megváltozik, amikor egy több száz éves átok hatására elszabaduló gonosz boszorkány őrült ámokfutásba nem kezd, s ha ez még nem lenne elég, néhány zombi is felbukkan a környéken. A váratlan és igencsak meglepő paranormális jelenségekre a városka feldühödött lakói vasvillákkal és fáklyákkal reagálnak, de a totális káosztól csakis Norman véletlenszerűen összeverbuválódott csapata mentheti meg őket.

Támadás „gőzerővel”

Azért olyan érdekes koncepció se terem minden fán, mint a steampunk kung-fu film, s talán ezért is esik oly’ nehezemre elismerni, hogy mennyire közepes eresztéssé szikkadt a harcművészet és az ipari forradalom csodáinak eme ígéretes párharcát képező táptalaj, ahol ököl csap össze vassal, ahol büszkeség dacol az igazsággal és ahol egy titokzatos idegen jelenik meg homlokán az ördög szarvával…

Minden idők egyik legszebb visszavonulása lett volna Clint Eastwood részéről a 2008-as Gran Torino. Az a film olyan dicsőséggel búcsúztat el egy több évtizedes ikont, amelyre nagyon-nagyon kevés példát lehet találni a színészszakmában. Éppen ezért furcsa, hogy a mogorva rendezőmester pont egy ilyen családias, középszerű produkció kedvéért tért vissza a porondra. És bár akármennyire is sajnálom, hogy az a búcsú nem lett végérvényes, azért a 82 éves legendát mindig öröm újra látni.

Megközelítőleg ezerötszáz biciklis futár van New York-ban, akiket akkor bérel fel az ember, ha a különböző technikai kütyük bedöglenek, avagy a kiküldendő cucc prioritásban magasabb besorolást kap, akkor jönnek ők. A főszerepben tekerő Joseph Gordon-Levitt-nak ezúttal egy jegyet kell házhoz vinnie, amely nem csak, hogy piszok értékes, de életek múlhatnak rajta. Többek közt majdnem az övé is. Voltaképp a történet ebben a kis papírvékony szkriptben  teljes egészében össze van foglalva, szóval egyetlen esélye a néző tetszési indexe feletti győzelemre, hogy az adrenalinnal megszórt akciót vagányan prezentálja.

Jeremy Renner, mint hiperszuper, érzelemmentes gyilkolóterminátor jó. De nem jó Bourne-klón. Tony Gilroy pedig csak elhalványodó rendezésével kopírozza le a franchise szebb napjait, amikor a feszültség és akció kémikus vegyülete masszív egészként forrt egymásba. Ha negyedik részt csinálunk, akkor ne önismételjünk, mert még a végén a közönség sem veszi be.

007 – Skyfall (2012)

Daniel Craig négy év szünet után újra magára kapta az öltönyt, hogy szembenézhessen önmagával, a múltjával és a sorsával. Meg persze a rosszfiúkkal, nagyon, nagyon rosszakkal. A Heath Ledger Jokerét idéző Javier Bardem sztoikus nyugalommal, tébolyult kiszámíthatatlansággal és a hidegvérű gyilkosok hüllőtekintetével kelti életre a Gonoszt, ám sajnos még így sem lett olyan agyafúrt és gigantikus ellenfél, mint amilyennek szánták. Ennek pedig egyetlen oka van: Bond. Ugyanis ha nem egy ilyen kivénhedt, rozsdás 007-esnek kéne végigkínlódnia magát a filmen úgy, hogy sokszor szinte már rossz nézni, akkor kettejük rivalizálására is nagyobb figyelem juthatott volna. Így viszont a sok lelkizős üresjárat feleslegesen húzza szét a játékidőt, és hiába feszít Craig a menő szövetkabátjában messzibe révedő tekintettel, a kiégett Bond már csak mérsékelten tudja lekötni a figyelmet. Ennek következtében a Skyfall bár kétségkívül tartalmaz remek akciójeleneteket, ügyes megoldásokat és sok kis utalást a korábbi epizódokra, mégis túlságosan gyakran veszíti el a lendületét ahhoz, hogy egy erős közepesnél magasabb szintre küzdje fel magát. 6/10

Húsz év telt el az ominózus mészárlás óta, Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) időközben született porontya, tinédzser szíveket összetörő Josh Hartnetté cseperedett, akit a tűztől is óv. Nem véletlenül, hiszen, ha szemtanúja lett volna mindannak a szörnyűségnek, amit John Carpenter a vászonra karcolt '78-ban, akkor nem biztos, hogy nyugodt szívvel akarna romantikázni és lerészegedni Mindenszentek éjszakáján. De a H20 inkább tinihorror-kompatibilis rutinmunka, mint emlékezetes visszaemlékezés vagy felelevenítése egy klasszikusnak.

Érezhető, hogy Zombie tanult az előző filmjének a hibáiból, mert most egy sokkal lineárisabb, érthetőbb és mindenekelőtt élvezhetőbb darabot hozott össze. Ezúttal se tökéleteset, de pusztán a fejlődést is értékelni kell.

A film ugyan folytatása az előzőnek, viszont az eredeti cím nem véletlenül hagyja el (szemben a magyarral) a hivatkozást az elődjére. Ugyanis a két mű között kilométerekben mérhető különbségek vannak. Sokkal reálisabb, könnyebben éli bele magát az ember.

A történet látszólag most sincs túlbonyolítva: a megismert családra rátörnek a zsaruk, azonban a „kölyköknek” sikerül menekülőre fognia. Míg a rántott húsit jóformán kihagyják a filmből, addig a hangsúly a két tesón és az apukájukon van, aki nem más, mint… Spaulding kapitány! Ami vélhetően a karakter népszerűségének köszönhető. Hármójuk ámokfutását követhetjük nyomon. Így kapunk egy anti-road movie-t. „Anti”, tekintve, hogy itt nincsenek hagyományos filmes értelemben vett „hősök”. Csak rosszak, még rosszabbak és áldozatok.