A legrosszabbra is fel voltam készülve a rendező személye, nevezetesen Catherine Hardwicke miatt – igen, ő az, aki pár éve megajándékozott minket az Alkonyat című remekművel -, éppen ezért én lepődtem meg a leginkább, amikor azon kaptam magam, hogy nemcsak elviselhető ez a film, de valahol még tetszik is. A véleményemet feltehetően nem sokan fogják osztani (az eddigi kritikák is ezt igazolják), hiszen számtalan hibát elkövet a Red Riding Hood, de ha hagyjuk, hogy magával ragadjon az amúgy egészen kellemes hangulata, azzal sokkal élvezetesebbé tehetjük ezt a bő másfél órát.

A Hanna egy elektro zenével dúsított művész-thriller, amely szinte folyamatosan rohanva szimbolista tárgyakkal bombáz, miközben a közepe pont olyan üres, mint egy lyukas szotyihéj. De van benne akció. Méghozzá abszolút minimalistára faragott, feszes struktúrára épített koreográfiával, amely végül kihúzza a filmet a végére bekövetkező kaotikusságba forduló őrülettől, amely nagyon sokat akar mondani, de végül csak odaköp valamit elénk. Szóval, hogy Joe Wright legújabb rendezése jó-e? A franc tudja, de hogy az akciójelenetei veszettül oda vannak rakva a vászonra az ezer százalék.

Clive Barker - akiben anno Stephen King a horror jövőjét látta - azon szerencsés regényírók közé tartozik, aki filmmé adaptálhatta saját könyvét. Barker kiélhette az általa megalkotott dark fantasy-ban minden szadomazochista túlfűtött perverzióját, anélkül, hogy bárki is beleszólt volna a dolgába. Egy rideg, lelketlen kín-gyönyör komplexumot alkotott, amelyben a vágyak végletekig menő kiteljesedése dominál, ahol a kínzások és húscafatok az ember arcába tolódnak és szép lassan minden porcikájukat megtöltik félelemmel - vagy éppen undorral. Barker kenobitái sztoikus pszichopata kínzó gépek, akik a horror-fantasy meghatározó ikonjaivá értek, úgy tépnek szét cafatokra, hogy közben a gyönyörről mesélnek, és a poklukról, ahonnét nem lehet büntetlenül megszökni. A kinézetük brutálisan visszataszító, sosem adnak kegyelmet és még száz reflektorral megvilágított sikátorban Mike Tyson sem találkozna velük szívesen. A lehető legrosszabb gonoszt testesítik meg. A baj az, hogy a 94 perces játékidőnek talán ha az ötödét a vásznon töltik, akkor már túloztam. Ugyanis számomra hiányzott az eredettörténetük, a tetteik, ahogyan újra és újra totális kínzásokban részesítik azokat a szerencsétleneket, akik kinyitják a kockát. A hatalmukat és gonoszságukat csupán elképzelni tudjuk - habár ez talán mindennél borzalmasabb (is) lehet - számomra mégis hiányzott az illusztráció.

A Dreamworks stúdió amely folyamatosan a Pixar mögött igyekszik tartani a tempót, a színvonalat, 2008-ban egy éhes, folyton viccelő pandát gyúrt össze a Kung-Fu-val, hogy ismét moziba csábítsa a fiatal korosztályt és persze a szülőket. A mese ugyan szórakoztatóra sikeredett, ám mint általában ezúttal is hiányzik az a titkos összetevő, amely a Pixar egész estés animációs filmjeit hosszú idő óta a csúcson tartja. Ugyanis hiába van néhány ügyesen papírra vetett karakter, ha nincs lelke a produkciónak.

Miután Liam Neeson Bryan Millsként véresen pusztító bosszúhadjáratot indított lányáért, - aminek a forgatókönyvén többek közt Luc Besson dolgozott - ráadásul szinte hurrikánként tett rendet a folyamatosan elkorcsuló, egyre inkább finomodó akciófilm műfaján belül, onnantól már csak idő kérdése volt, hogy mikor keresik meg egy hasonló szereppel - vagy mikor kérik fel a Taken 2-re - mikor próbálnak eladni egy filmet az ő nevével és a pörgős akcióthrillerre való hivatkozással. Az Ismeretlen férfi mindamellett, hogy a Takennel még csak köszönőviszonyban sincs, - ettől még nem rossz, sőt, - egész aprólékosan építkező, feszült és izgalmas thriller, mindaddig a kb 90 percéig, amíg nem kezd el veszettül bombázni minket a legpofátlanabb klisékkel.

Emlékszem még alsóban felvetődtek kételyek az ember fejében, ha valaki megkérdőjelezte Seagalt vagy Van Dammeot és bizony erős és masszív lebuzizás várt arra, aki ócsárolta őket. Mert mi az, hogy gyerekkorunk akciósztárjait egy felböfögött félmondattal elintézze bárki, és habár Van Damme mindig nagyobb személyes favorit volt, az Úszó Erőd Casey Rybackjével sem baszakodhatott senki. A Tisztítótűz már a leszállóágban készült, gyerekként viszont pont elég tökös és vicces akciófilm volt esti mese helyett, ahhoz hogy elszórakoztasson minket és másnap elmesélhessük, hogy a lófarkas aikidomester milyen csuklóból indított fogással törte ketté néhány maffiózó kezét vagy lőtte szét a lábfejét annak, akiből ki akart csikarni egy vallomást.

Sose kötöttek le az autós filmek, de ez most mégis felkeltette az érdeklődésemet, méghozzá azért, mert a benne lévő autót nem versenyzésre, és még csak nem is menősködésre találták ki, hanem arra, hogy tulajdonosa kedvenc hobbijának hódolhasson: a gyanútlan nők elgázolásának.

A rendőrség persze nem talál (nem is keres) összefüggést a különböző államokban végrehajtott cserbenhagyásos gázolások ügyében, így Rennie Cray-nek egyedül kell kézre kerítenie felesége gyilkosát. Amolyan macska-egér játék alakult ki köztük az évek során, melybe most még a gyilkos legújabb kiszemeltje, Molly is belekeveredik.

Nem egy nagy durranás a történet, de épp elég alapanyagot szolgáltat egy feszült thrillerhez. Hogy mennyire használták ki a készítők, az már más kérdés; egy merészebb rendezővel bizonyára ütősebb filmet hozhattak volna ki belőle, de azért így is egész szórakoztató. A színvonal hullámzó, előfordul pár borzasztó unalmas rész, az autós jelenetek viszont roppant izgalmasak. Már-már hátborzongató, ahogy feldübörög a gyilkos kocsijának motorja, s a visszapillantó tükörben felvillan az egy szem fényszórója.

Idáig hallik a popcorn ropogás, sorban érkeznek az előzetesek, én pedig azon agyalok, hogy a Drive Angry-re szívesebben beültem volna. Aztán megjelenik a szokásos 16-os, sárga karika (a besorolás egyébként pg-13, wtf?) és záporoznak a meteoritok, robbanások fülsüketítő zaja árad a hangszórókból, amikor belecsöppenünk a Battle: LA első jelenetébe, ahol még semmit sem értünk, de reménykedünk, hogy tartja majd a magas fordulatszámot. Vágás, bemutatkoznak a tengerészgyalogosok, kis szelet mindegyikük életéből, ami sajnos dögunalmas interpretációba fordul át, így az első 20 percet már tuti buktuk, de még pislákol a lámpa halvány fénye az alagút végén, és csak az ufokon múlik mikor alszik ki, vagy hogy kialszik-e egyáltalán.

1994-et írtunk, amikor Keanu Reeves macsóistensége állított meg egy száguldó buszt, ami mögött természetesen terroristák ravasz terve ékeskedett a háttérben, hiszen Hollywoodban járunk, olyan nincs, hogy ne legyen összeesküvés egy popcornnak szánt akciófilmben. 2010-et írunk, amikor valós események nyomán - na ez mi a fenét jelenthet? - Ridley Scott kisöccse, Tony Scott elhatározza, hogy megcsinálja a Féktelenül-t terroristák nélkül, Denzel Washingtonnal. Az eredmény pedig pont olyan lecsupaszított művet produkál, mint amilyennek elsőre hangzik.

Az a jelenség, amikor olyan magyar film kerül a mozikba, ami nem a ratyi vígjáték kategóriába sorolható, már önmagában megér egy pezsgőbontást. Köves Krisztián Károly újító próbálkozása ettől függetlenül óriási bukta lett; úgy tűnik, a nézők a gagyi-faktortól (joggal) tartva nem szavaztak túl nagy bizalmat a Halálkeringőnek. De az is lehet, hogy nem akkor kellett volna moziba küldeni, amikor az Avatar szekere megállíthatatlanul száguldott előre…

Már az intróból látszik, hogy igényes(ségre törekvő) filmmel van dolgunk, legalábbis, ami a képi megvalósítást illeti. Ezt csak még inkább megerősíti a helyszín bemutatása, vagyis Elza (Dobó Kata) lepukkant lakása, ami a maga ósdi, lelakott külsejével hiteles otthona a mindenből és mindenkiből kiábrándult, terhes rendőrnőnek, aki láthatóan nincs túl jó idegállapotban. A lakásba hamarosan beállít Elza 10 éve nem látott apja, a szintén rendőr Rusty (Kern András), és kezdetét veszi egyfajta macska-egér játék, melynek végkifejlete mindkettejük jövőjére meghatározó hatással lesz.