A legrosszabbra is fel voltam készülve a rendező személye, nevezetesen Catherine Hardwicke miatt – igen, ő az, aki pár éve megajándékozott minket az Alkonyat című remekművel -, éppen ezért én lepődtem meg a leginkább, amikor azon kaptam magam, hogy nemcsak elviselhető ez a film, de valahol még tetszik is. A véleményemet feltehetően nem sokan fogják osztani (az eddigi kritikák is ezt igazolják), hiszen számtalan hibát elkövet a Red Riding Hood, de ha hagyjuk, hogy magával ragadjon az amúgy egészen kellemes hangulata, azzal sokkal élvezetesebbé tehetjük ezt a bő másfél órát.

Egy távoli, elszigetelt kis faluban járunk, amit sűrű erdő vesz körül. Egy teljesen hétköznapi falucska ez, leszámítva persze a helyi vérfarkast, aki mindeddig beérte a neki szánt ajándékokkal, ám valamilyen rejtélyes oknál fogva újabban emberi áldozatokra fáj a foga. A kétségbeesett falusiak segítségül hívják a vérfarkasok levadászására specializálódott Solomon-atyát (Gary Oldman), majd az ügybe rövidesen egy Valerie (Amanda Seyfried) nevű lány is belekeveredik, aki nem elég, hogy egy szerelmi háromszög kellős közepén vergődik, úgy tűnik, hogy a farkasnak is megtetszett…

Nem evezett ismeretlen vizekre a rendezőnő, - ez már ebből a kis tartalmi ízelítőből is világosan kivehető -, és most is egy olyan lányt állított a középpontba, akinek kegyeiért többen is versengenek. Az egyik illetékes, Peter ráadásul megtévesztésig hasonlít az Alkonyat zselés hajú vámpírfiújára (a rendező utasításai között minden bizonnyal előkelő helyen szerepelt a „Nézz olyan Edwardosan” felszólítás is, ezért aztán a favágó fiút alakító Shiloh Fernandez időnként magára erőlteti azt a távolságtartó, ám titokzatosan sármosnak tűnni akaró tekintetet, amivel általában Robert Pattinson riogatja a népet.

A szerelmi szál egyébként meglepően tűrhető lett, talán azért mert nem bámulják egymást percekig szótlanul a szereplők, miközben lassan közelít arcukra a kamera, hanem csak annyi kapunk belőle, amitől elhisszük, hogy ők tényleg mennyire odavannak egymásért. Hiteles alakításokat mindenesetre ne keressen senki, bár az eltúlzott színészi játék számomra csak még inkább elmélyítette azt a meseszerű hangulatot, amit a képi világ megteremtett.

A fák, a házak, az egyéb díszletek, de még a farkas és az emberek is mind-mind úgy lettek megalkotva, mintha egy képes mesekönyv lapjairól léptek volna elő. Természetesen az egész meg lett darkosítva, így vizuálisan nem nagyon lehet kifogásolni a filmet. Az egyéb párhuzamok a mesével viszont már annál gyatrábban sikerültek. Ha nem adnak piros gúnyát a lányra, és nem erőltetik azt a pár borzasztóan gagyi és teljesen felesleges, oda nem illő utalást, akkor az életben nem jövök rá, hogy ez a film a Piroska és a farkason alapszik.

Ez annyira talán nem is baj, hiszen a történet amúgy egész érdekes. A fő kérdés végig az, hogy vajon ki lehet a vérfarkas, hiszen a bölcs Solomon-atya szerint itt lakik a faluban. A forgatókönyvíró pedig elég ügyes volt ahhoz, hogy végig bizonytalanságban tartson minket, ám a végső leleplezés már koránt sem lett annyira epikus, mint várnánk, így tulajdonképpen semmilyen hatása nincs, és nem kevés hiányérzetet hagy maga után.

A sok hibája ellenére sem lehet túlságosan haragudni a filmre, mert egy tisztességes próbálkozás volt a rendezőnő részéről. Igaz, számos lehetőség maradt a témában, amit illett volna kiaknázni, de mégis tudott egy olyan atmoszférát teremteni, amelyben – még ha csak igen halványan is – ott kavarog a klasszikus horror és a dark fantasy hangulata. Aki nem vár tőle sokat, az meg még élvezheti is. 6/10