Az ázsiai filmekben már megszokhattuk, hogy szereplőik szinte minden percben püfölik egymást, műfajtól függetlenül, és ez természetesen a sportfilmeknél sincs másképp, még akkor se, ha az adott sportnak éppen köze sincs a bunyózáshoz. Ezekből vegyünk most szemügyre néhány jobb és rosszabb próbálkozást:

Tűzlabda / Fireball (2009)

Kevesen tudják, hogy annak idején, a kosárlabda feltalálásánál egy olyan sport létrehozása volt a cél, ahol a játékosok közötti fizikai kontaktus szabályellenes, így a problémás, nehezen kezelhető gyerekek is játszhatják, hiszen nem kell attól tartani, hogy netalántán egymásnak esnek. A thaiföldi filmesek azonban úgy gondolták, hogy csavarnak egyet ezen, így nemcsak kidobták ezeket a szabályokat, de mindjárt össze is boronálták a kosárlabdát a ketrecharccal, megalkotva a tűzlabdát, egy olyan játékot, ahol a labda birtoklásáért, ill. a pontszerzésért folytatott küzdelemben minden eszköz megengedett, és ahol „nincs szabály, nincs kegyelem, csak a legerősebb marad életben.”

A horror műfaján belül talán a zombis filmek képesek legkevésbé a megújulásra, hiszen az alaptörténeten nem nagyon lehet csavarni – egyik napról a másikra ellepik a világot az élőhalottak, a túlélők egy maroknyi csoportja pedig felveszi velük a harcot, hogy biztonságos helyet találjon -, mégis minden évben számtalan ilyen jellegű produkció lát napvilágot. Ennek az egyik oka nyilván az, hogy zsebpénzből ki lehet hozni egy ilyen filmet, ráadásul a horrorrajongók mindig kaphatóak egy jó kis zombis vérengzésre; akármennyire veszi, vagy nem veszi magát komolyan a film, ahol rothadó zombik csoszognak egy leamortizált városban, az már nagyon rossz nem lehet (ez persze nem igaz). Én mindenesetre nagy rajongója vagyok a témának, ezért az elmúlt néhány év terméséből szemezgettem nektek párat, jó étvágyat hozzájuk!

Guillermo del Toro története egészen a gyerekkorunkba repít minket vissza, azokba az időkbe, amikor az éjszaka korántsem volt mindig békés, hiszen különféle rémisztő dolgok lapulhattak a sötétben, csakis arra várva, hogy elaludjunk, és lecsaphassanak ránk. És még ha a Don’t Be Afraid of the Dark után nem is lesz gondunk a nyugodt alvással, azért egy egész jó kis film ez, amit nyugodtan tudok ajánlani még a leggyengébb idegzetűeknek is.

A horrorfilm lényege, hogy folyjon a vér, és minél extrémebb halálnemekkel botránkoztassa meg a borzongásra vágyó nézőt, ehhez pedig számtalan eszközt felhasználtak már a filmesek a gyilkos videokazettától kezdve a halálhozó mobiltelefonig. Néhány eszement művészlélek azonban minden eddiginél messzebbre merészkedett, és létrehoztak egy olyan filmet, melyben – a címből adódóan – egy öntudatra ébredt gumiabroncs fog megvadulni, hogy elpusztítson mindent és mindenkit, aki az útjába kerül.

Ennek is nagyobb volt a füstje, mint a lángja, én legalábbis nehezen tudom elképzelni, hogy ettől a filmtől bárki is visszahányta volna a popcornt a zacsiba, a tömeges rosszullét meg aztán végképp csak erős túlzásnak és ügyes marketingfogásnak tűnik. Szó se róla, beteg egy alkotás ez - nem is kicsit -, de azért koránt sem annyira sokkoló és gyomorforgató, mint ahogy be lett harangozva.

Engem nagyon megvett a trailer a kosztümökkel, a repülő hajókkal és a suhogó kardokkal, meg persze a színészek elég jól hangzó listája is ígéretes filmet sejtetett, hiszen többek közt Orlando Bloom, Milla Jovovich, Ray Stevenson, Christoph Waltz és a Percy Jacksonként ismertté vált, jelen esetben Jennifer Anistonra sminkelt Logan Lerman adta a nevét a produkcióhoz. És ne feledkezzünk meg Paul W. S. Anderson személyéről se, aki talán nem a rendezők gyöngye, de rendszerint szórakoztató, korrekt filmeket dirigál. Ezek a jelzők pedig nyugodtan ráaggathatók A három testőrre is, ami szép és jó lett, de semmi olyat nem nyújt, amit a megtekintés után érdemes volna felemlegetni, így megmarad a vállalható, de átlagos popcornfilmek szintjén.

A Simon Pegg – Nick Frost duó már a Haláli hullák hajnalában és a Vaskabátokban megmutatta, hogyan kell igazán agyament vígjátékot készíteni, de azokban inkább csak a horrort, ill. az akciót figurázták ki. Most viszont eljött az ideje, hogy a sci-fi is megkapja a magáét, a páros pedig ezúttal egy harmadik taggal egészült ki, aki ráadásul nem elég, hogy földönkívüli, de egyenesen Seth Rogen hangján osztja az észt.

Hát ez nem volt annyira király, mint amennyire a cím sugallja (vagy inkább ordítja), ellenben igen perverzre sikeredett, ami néha vicces, néha gusztustalan, néha mindkettő egyszerre, és ha nem is röhögöd magad halálra minden második poénján – mert nagyon nem -, legalább időnként felböfögsz egy kis nevetést.

Amerika szirupja, a zászlólobogtatós propaganda, amely csak félig vált azzá Joe Johnston kezei között, de túl sokkal több sem lett belőle. Joe Johnston: Drágám, a kölykök összementek - szeretni való gyerekfilm -, Rocketeer - borzalmasan unalmas képregény adaptáció '91-ből -, Jumanji - fantasy-kalandfilm klasszikus -, Jurassic Park 3 - minőségi bukás, bár szerintem nézhető -, A tűz óceánja - kellemes kalandfilm, Viggo Mortensen - Farkasember - no comment -, és akkor elérkeztünk a jelenhez: Amerika Kapitány - szirupos, többé-kevésbé élvezhető, néhol zötyögős, de kellemes képregényfilm. Kicsit összecsapott, részletes, de többször inkább unalmas 40 km/órás tempójú eredettörténet, Amerika szuperkatonájává avanzsált Steve Rogersről.

Fennáll egy ideje, hogy a brit filmgyártás - főleg az utóbbi években - lazán picsázza el a Hollywoodit a legtöbb zsánerben: markánsabb, izgalmasabb, karakteresebb és veszett jó az akcentusa. Na ez pont nem áll meg a Blitz esetében - az akcentust leszámítva: a cselekménye egy irracionális baromság, a karakterei ostobák, de ami még rosszabb feleslegesek, a sztori 2 forintot nem ér, és mégis azt mondom, hogy kicseszett szórakoztató. Ennek egyetlen oka van: borostás, stílusos, arrogáns, kidolgozott izomzatú, kibaszott keménygyerek és úgy hívják, hogy Jason Statham.