Amerikai pite / American Pie (1999)
13 évvel ezelőtt kisült egy pite az amerikai tinivígjátékok kemencéjében, ami után mind a tíz ujját megnyalta az ember, pedig a receptben nem volt semmiféle titkos összetevő, csupán remekül működő és nem túlságosan széthajtott poénok záporát zúdította egy végzős gimis társaság hétköznapjaira. Egy olyan társaságéra, akiknek a dolgozatok, az érettségi és az egyéb szellemi kihívások sűrűjén túl egy jóval magasztosabb cél kötötte le minden figyelmét és energiáját: elveszíteni a szüzességüket még az év vége előtt. Ez pedig nem is olyan egyszerű feladat, mint amilyennek tűnik, így a nagy eseményt a srácok részéről igen komoly taktikázás előzi meg, valamint persze elborultabbnál elborultabb, sörben ázó bulik és humoros események sorozata, melyek még egy bő évtized elteltével is visszhangoznak Stifler azóta már szállóigévé vált sziporkáitól és Jim apjának bölcs tanácsaitól. A kelleténél valamivel csöpögősebb, de mégis ritka nagy igénnyel megírt forgatókönyv gondoskodik róla, hogy a javíthatatlan lúzertől a filozófus-sznobon és a kigyúrt élsportolón át az eszelős partiarcig a középiskolákban fellelhető összes típust felidéző, felejthetetlen karakterek legmellékesebb megnyilvánulásai is mosolyt csaljanak az arcunkra. Végül pedig, a legördülő stáblistához érve, s a röhögéstől kicsordult könnyeinket törölgetve, a látottak nyugtázásaként már csak annyit bírunk kinyögni: „DEBASZ…” 8/10
A klasszikus kísértettörténetek minden túlvilági báját magán viseli a Woman in Black, húsba markolóan erős atmoszférát gerjesztve a helyszínéül szolgáló, sűrű, tejfehér ködbe burkolódzó láppal körülölelt ódon kúria által. És még ha a vészjóslóan recsegő deszkák, ill. a pókhálóval beszőtt, dohos falak suttogta sötét titkok nem is csengnek oly’ ismeretlenül, a hatás nem marad el. Ha hagyjuk, hogy magával ragadjon a film hangulata, még a lassan kibontakozó, az első felében meglehetősen eseménytelen történetvezetés ellenére sem fogunk unatkozni. A kimért rendezés a nyomasztóan rideg képi világ és a kísérteties dallamok együtteséből fakadó nyugtalanító érzést kezdetben olcsó, bazári ijesztgetésekkel igyekszik megfejelni, de a végkifejlet közeledtével elszabaduló indulatok egy jó húsz percnyi, eszelős tempóra váltó, valóban hatásos jelenetsort eredményeznek, ahol a feszültség már kézzel tapintható, és a legkisebb hanghatástól is jeges borzongás fut végig a gerincünkön. Ha pedig még azt is el tudjuk fogadni, hogy a Harry Potter-éra után Daniel Radcliffe most egy gyászoló családapa szerepében nyomoz, akkor – még ha nem is új vagy nem is meghatározóan intenzív -, de egy kellemesen hátborzongató élményben lehet részünk. 
Ha már a legújabb, április 5-étől (azaz tegnaptól) futó rész is a nosztalgiára lesz kihegyezve, íme egy kis múltidézés..
Vajh Daniel "Potter" Radcliffe-nek van-e esélye, tud-e érvényesülni a varázslóuniverzum gyerekhangon elmormogott hókuszpókjain túl, és le tudja-e egyszer s mindenkorra vetkőzni magáról a mindenki Fazekasa bélyeget? Mondhatnám úgy is, hogy A fekete ruhás nő részben erről szól. Első lehetőségnek egy pg-13-as, kosztümös horror a vén róka Ciarán Hinds oldalán, az Eden Lake rendezője, James Watkins kezei között nem tűnik egy elfecsérelhető alkalomnak. És habár az összes előzetes, promókép, és bármi a filmmel kapcsolatos marketing anyag Potter nevét szajkózta úton-útfélén (és természetesen a rajongók is ezért kapták fel a fejüket a telesírt mágikus zsebkendőikből), ez a másfél óra mégsem róla szól. Mondhatnám úgy is, hogy a The Woman in Black nem Potter filmje.
Ebben a különböző klasszikus történetekből összetákolt családi kalandfilmben valószínűleg a mese- és filmtörténelem összes kliséje fellelhető, de talán pont a kiszámíthatósága és a gyermeteg fordulatai teszik szerethetővé - és hogy én is egy laza közhellyel éljek –, tökéletes kikapcsolódássá az egész család számára. A gyerekeknek nyilván óriási élmény a kifejezetten hatásos 3D-ben kiteljesülő, gigászi darazsakkal és sárkánygyíkokkal támadó látványvilág miatt, de a felnőttek is megtalálhatják benne a számításaikat. Ha mást nem is, legalább kacaghatunk néhányat a mellét feszegető, és végig hihetetlen fejeket vágó Dwayne „The Rock” Johnsonon, de a film csúcspontja egyértelműen az, amikor az esti tábortűznél egy kis gitárt előkapva hirtelen dalra fakad, hogy vakítóan fehér fogsort, és zavarba ejtően széles vigyort villantva rögtönözzön rímeket a rejtélyes sziget szépségeiről. 
Mondhatnám az a jó, hogy Kevin Smith nem prédikál, meg picsafasz picsafasz csácsácsá, de valójában ez a Red State-en nem segít és még csak Néma Bob sem fordul be az utcasarkon egy kövér cigivel a szájában, hogy jobb színben tüntesse fel. A filmben feltűnő gyülekezet vezére (Michael Parks élvezi a szerepet, kár, hogy az rövid idő után sematikussá és idegesítővé válik) Smith-el ellentétben viszont annyit prédikál a szodómia és a homoszexualitásban megbújó sátánról és istenről, hogy majd elalszunk alatta. Adott egy 20-25 fős hitgyülekezet, akik előszeretettel irtják a melegeket és tüntetnek ellenük, mintha valami szent cél nevében óvnák a földet. Nos, 3 fiatal srácot egy kis szex-csalival rögtön el is ejtenek, hogy feláldozzák őket saját birtokuk oltárán - amin egy kisebb katonai bázis fegyverállományával büszkélkedhetnek. Természetesen az egyikük meglóg, megzavarja az imát, és furcsa véletlen folytán a helyi seriff is hamar értesül a birtokon történő gyilkolászásról. Úgyhogy kezdődhet az üldözéses mészárlás - de csak 1 óra után. A legnagyobb baj az, hogy szemhéjfárasztóan dögunalmas és érdektelen a Red State már rögtön 20 perc után. Mintha expozíció gyanánt totál feszes dialógok, morális dilemmák, gyötrő halálnemek igyekeznének feszültséget teremteni, de egy szolid altatóként jobban funkcionálnak. Ha viszont nagy nehezen túlesünk az első 1 órán - és még ébren vagyunk -, akkor átcsap egy tempós, túsztárgyalós akciófilmbe és még csak politikai korrektséget sem igyekszik magára erőltetni - sőt, épp ellenkezőleg. Az utolsó fél óra már-már dinamikus, akadnak ügyesen megírt dialógok, éles karakterábrázolás, de a végkifejletre valahogy mindez kevésnek bizonyul. Nem válik idegesítően rosszá, ahol kell bedurvul és folyatja a vért rendesen, de nem sok marad meg belőle. Smith pedig pontosan úgy zárja, ahogy filmes pályafutását kezdte: egy jó poénnal. Annál is kellett volna maradnia. 
Messze ennek a trailerét láttam legtöbbször idén, a nyár közepe óta szinte minden film előtt lenyomták a mozik, és annak ellenére, hogy már a könyökömön jött ki minden egyes képkockája, egyáltalán nem untam, mivel egy látványos, pörgős és vicces produkciónak ígérkezett, aminek minden esélye megvolt arra, hogy hozza a Shrek- színvonalat. Hogy mindezekből mennyi valósult meg, az már egészen más kérdés, de annyi bizonyos, hogy nem lett egy kilenc életre szóló kaland a Csizmás, a kandúr. Persze egyáltalán nem arról van itt szó, hogy a macsek karaktere kevés lenne egy önálló filmhez, pusztán az ötlet-folyó apadhatott ki a Dreamworks háza táján, aminek már az utolsó Shrek is az előszele volt, de nem kevésbé utalt erre már maga a spin-off gondolata is. Látványban persze hozza az elvártakat, sőt, még túl is szárnyalja azokat, a történet viszont csak közepes, a poénokat meg már az előzetesben ellőtték. A címszereplő egy cicalánnyal és egy beszélő tojással az oldalán keresi az aranytojást tojó ludat, ill. a hozzá vezető varázsbabokat, de közben a múltja mérföldköveit is felidézi, amik mellesleg rém unalmasak lettek, és a kelleténél többször és hosszabb ideig szakítják meg a cselekményt. És mivel a Kandúr nem csak tolvaj, remek kardvívó és az igazság bajnoka, hanem latin lover is egy személyben, így két kardozás között táncpárbajokkal és hangulatos zenékkel dobták fel a műsort, ami igen jót tett az összképnek. A látvány és a klasszikus mesék hangulata miatt megéri a nagyvásznon, 3D-ben nézni, de amúgy sajnos nagyon is felejthető lett. 
Nicole Kidman és Aaron Eckhart elvesztik a mindössze néhány éves kisfiukat egy baleset következtében. Egyikük egy segélycsoportban keresi a vigaszt, míg a másikuk egy képregényrajzoló középiskolás sráccal beszélget. Kifordulnak, megcsömörlenek a gyász súlya alatt. A film felvonultat mindent, amit ilyen témában szokás: a rokoni szálakat, az összehasonlítást, a kínos párbeszédeket, amelyeknek jobbára mindig bocsánatkérés a vége. A két főszereplő végig remekel, ahogyan a meggyötört szülőket alakítva próbálnak kimászni abból az óriási gyászból, emlékekből és ragaszkodásból, ami folyamatosan őrli a lelküket. És ahogyan szépen lassan kezdik belátni hibáikat, úgy alakul ki újra a kettejük közti szeretet, egy olyan kapcsolat, amely nem kizárólag a másik fél hibáztatására és megóvására koncentrál. A klisék ebben a témában igencsak végesek, és a film fel is használja a legtöbbjüket, de a végkicsengés energikusságától - néhány vontatott részt leszámítva - kiváló dráma kerekedik ki a végére. Fájdalmas, szívszorító, de messze nem a szentimentális mivoltra játszik rá alattomosan. És ez jó. 
