Egynyári vígjáték szambázott a hazai mozik hűvös termeibe pár héttel ezelőtt, amely egy már sikeres receptet felhasználva vegyíti a gasztronómiát és romantikát franciás fűszerezéssel egy családbarát, kedves komédiába. És azt kell, hogy mondjam, az eseti, egyszerű, de jókedvű kikapcsolódásra vágyó idősebb mozilátogatók számára ez egy kiváló választás lehet. A '48-as évjáratú Jean Reno-val.

Általában jó ómen, ha egy akciófilm már a felvezetéstől kezdve pörög, mint a veszedelem és csak megfelelő időben lassít a tempón, hogy közben kiskanállal adagolja a történetet. Daniel Espinosa filmje épp ezért nem is indul rosszul, viszont van egy piszkosul zavaró tulajdonsága, amely az egész produkciót megbéklyózza: tét nélküli.

Kalózok! A kétballábas banda / The Pirates! Band of Misfits (2012)

Mi teszi a jó kalózt? A fosztogatás? A kardélre hányás? Vagy a pompázatos szakáll? Netán a féktelen rumfogyasztás? Erre a kérdésre keresi a választ a Kalóz Kapitány nevű kalózkapitány és szedett-vedett legénysége, mialatt Az év kalóza címre hajtanak néhány náluk sokkal rátermettebb tengeri haramia ellen. Sajnos azonban elég rossz helyen keresgélnek, így az izgalmas, kalandokkal és veszélyekkel teli rivalizálás és kincsvadászat helyett egy londoni tudományos versenyen kötnek ki, ahol az örök szingli Charles Darwin, egy zavaros személyiségű majom meg a kalózgyűlölő Viktória királynő várja őket. A furcsa helyszín-, ill. témaválasztás pedig egy gyakran széthulló történetet eredményez, amit a légből kapott motivációk csak tovább rontanak, ráadásul az egyfolytában letargiába zuhanó karakterek szomorkodása időnként zátonyra futtatja a cselekményt, ahonnan úgy kell megerőszakolni, hogy végre a helyére billenjen, és meglovagoljon egy vidámabb, pezsgőbb hullámot. A humor szerencsére sokszor kopogtat a kalózok ajtaján, ami már eleve jótékony hatással van a lapos történetre, és ha ehhez még hozzávesszük a hangulatos, helyenként kissé groteszk képi világot, valamint az egész tűrhető szolgálatot tevő 3D-t, akkor már nem is olyan vészes a helyzet; egy lusta vasárnap délutánt kellemesen el lehet ütni vele. 5/10

Ha John Sturges, a világ egyik legkedveltebb és legkiválóbb westernfilmje, A hét mesterlövész rendezője, és Clint Eastwood, a zsáner számos felejthetetlen hősének karizmatikus megformálója összeállna egy közös produkció erejéig, abból minimum egy klasszikus alkotásnak illene kerekednie, ám gyakorlatilag a két lángelme fénye kioltotta egymást, így próbálkozásukból csupán egy jelentéktelen, az átlagosnál is átlagosabb vadnyugati kalandocskára futotta, ami a rajongók számára is nyugodt szívvel kihagyható.

Utazás a rejtélyes szigetre / Journey 2: The Mysterious Island (2012)

Ebben a különböző klasszikus történetekből összetákolt családi kalandfilmben valószínűleg a mese- és filmtörténelem összes kliséje fellelhető, de talán pont a kiszámíthatósága és a gyermeteg fordulatai teszik szerethetővé - és hogy én is egy laza közhellyel éljek –, tökéletes kikapcsolódássá az egész család számára. A gyerekeknek nyilván óriási élmény a kifejezetten hatásos 3D-ben kiteljesülő, gigászi darazsakkal és sárkánygyíkokkal támadó látványvilág miatt, de a felnőttek is megtalálhatják benne a számításaikat. Ha mást nem is, legalább kacaghatunk néhányat a mellét feszegető, és végig hihetetlen fejeket vágó Dwayne „The Rock” Johnsonon, de a film csúcspontja egyértelműen az, amikor az esti tábortűznél egy kis gitárt előkapva hirtelen dalra fakad, hogy vakítóan fehér fogsort, és zavarba ejtően széles vigyort villantva rögtönözzön rímeket a rejtélyes sziget szépségeiről. 6/10

Miután a Twilight-Saga karót döfött a vámpírkultusz seggébe szívébe, és azóta is minden évben megforgatja benne, a műfaj hanyatlásnak indult, de a vérengzésre vágyó régi vágású rajongók kétségbeesett segélykiáltásai időnként meghallgató fülekre lelnek, a legutóbbi mentőövként érkezett Frászkarika is többek közt az ő igényeiket igyekszik kielégíteni. Hogy mekkora sikerrel teszi mindezt, az viszont már kicsit kevésbé dicséretes, ugyanis a horror-vígjáték kategóriába sorolt film egyik műfaj erényeivel sem ápol túl közeli kapcsolatot, bár kétségkívül vannak fellángolásai mindkét irányban.

A történet szerint az újabban nagymenőnek számító ex-geek feladata levadászni a szomszédba költözött vámpírt, mielőtt az vadássza le az egész lakótelepet. Egy geek találékonysága száll szembe tehát 400 év tapasztalatával, és bármennyire is lapos a sztori, azért sikerült néhány érdekes és feszült momentumot csempészni bele, melyek során dől a vér, ahogy egy vámpírfilmben illik. Sajnos azonban mivel az effekteket mintha egy lelkes amatőr hegesztette volna rá az After Effects próbaverziójával, ezek a jelenetek senkire sem fogják a frászt hozni. Továbbá az is teljesen biztos, hogy a főként trágár szövegekre kiélezett humor sem fog egy földrengés erejével hatni senki rekeszizmára, inkább csak fellazítja a gagyi horror által letaposott talajt, hogy ne röhejesnek, hanem inkább szándékosan viccesnek érezzük a filmet, ami ezáltal egy könnyed, kellemes hangulatot önt magára. Nézhető, de csak mérsékelten szórakoztató. 5/10

Red State (2011)

Mondhatnám az a jó, hogy Kevin Smith nem prédikál, meg picsafasz picsafasz csácsácsá, de valójában ez a Red State-en nem segít és még csak Néma Bob sem fordul be az utcasarkon egy kövér cigivel a szájában, hogy jobb színben tüntesse fel. A filmben feltűnő gyülekezet vezére (Michael Parks élvezi a szerepet, kár, hogy az rövid idő után sematikussá és idegesítővé válik) Smith-el ellentétben viszont annyit prédikál a szodómia és a homoszexualitásban megbújó sátánról és istenről, hogy majd elalszunk alatta. Adott egy 20-25 fős hitgyülekezet, akik előszeretettel irtják a melegeket és tüntetnek ellenük, mintha valami szent cél nevében óvnák a földet. Nos, 3 fiatal srácot egy kis szex-csalival rögtön el is ejtenek, hogy feláldozzák őket saját birtokuk oltárán - amin egy kisebb katonai bázis fegyverállományával büszkélkedhetnek. Természetesen az egyikük meglóg, megzavarja az imát, és furcsa véletlen folytán a helyi seriff is hamar értesül a birtokon történő gyilkolászásról. Úgyhogy kezdődhet az üldözéses mészárlás - de csak 1 óra után. A legnagyobb baj az, hogy szemhéjfárasztóan dögunalmas és érdektelen a Red State már rögtön 20 perc után. Mintha expozíció gyanánt totál feszes dialógok, morális dilemmák, gyötrő halálnemek igyekeznének feszültséget teremteni, de egy szolid altatóként jobban funkcionálnak. Ha viszont nagy nehezen túlesünk az első 1 órán - és még ébren vagyunk -, akkor átcsap egy tempós, túsztárgyalós akciófilmbe és még csak politikai korrektséget sem igyekszik magára erőltetni - sőt, épp ellenkezőleg. Az utolsó fél óra már-már dinamikus, akadnak ügyesen megírt dialógok, éles karakterábrázolás, de a végkifejletre valahogy mindez kevésnek bizonyul. Nem válik idegesítően rosszá, ahol kell bedurvul és folyatja a vért rendesen, de nem sok marad meg belőle. Smith pedig pontosan úgy zárja, ahogy filmes pályafutását kezdte: egy jó poénnal. Annál is kellett volna maradnia. 5/10

Előrebocsátom, a Schwarzenegger-féle Conant én olyan régen láttam, hogy bárminemű összehasonlításba bocsátkozni súlyos vétek lenne a részemről, így igyekszem mellőzni az olyan kérdéseket, hogy ki a jobb főhős, és melyik a jobb film. Meg amúgy is van nekem egy olyan sanda gyanúm, hogy a készítők nem is igazán a ’82-es változatot remake-elték, hanem az eredeti történetet dolgozták fel újra, egy kicsit másképp.

Őrült, dilis, szerelem. \ Crazy, Stupid, Love. (2011)

Steve Carell, napjaink egyik legviccesebb arca nem nagyon szokott melléfogni, ha vígjátékról van szó, és most sem mondott le eme jó szokásáról. Az Őrült, dilis, szerelemben egy széthulló család fejeként kell helytállnia a mindennapokban, egy görbe estén azonban a szárnya alá veszi egy jóképű nőcsábász (Ryan Gosling), aki rövidesen megtanítja a csajozás művészetére. Később aztán már mindenki szerelmes lesz mindenkibe, egyre kuszálódnak a szálak, a skalpvadász apukának gyűlnek a trófeái, de közben még mindig a feleségét (Julianne Moore) szereti, szóval lesz itt mindenféle fordulat, ami szem-szájnak ingere. Hogy vicces a film, afelől semmi kétség nincsen, jók a szövegek, jók a színészek, és a történet is tartogat egy pár igen kellemes meglepetést, de van sajnos egy igen nagy hibája is. A két órásra hizlalt játékidő néhány teljesen felesleges és baromi unalmas jelenethez is vezet, amitől időnként nagyon elakad a film, és nehezen veszi fel újra a ritmust. Ettől függetlenül azonban érdemes megnézni, mert a Barátság extrákkal mellett az év egyik legjobb vígjátéka. 7/10

Te mit tennél, ha vadászat közben egy a civilizációtól teljesen elszeparáltan elő vademberre bukkannál az erdőben? Nos, Chris Cleek úgy dönt, hogy hazaviszi, és megpróbálja „civilizálni”, még ha ez a szó egészen sajátos jelentéssel is bír az ő szótárában. A józanész és az őrület határán egyensúlyozó férfi azonban nem csak a pincében fogva tartott nőt, hanem a saját családját is állandó rettegésben tartja…