Az a baj a Resolution-nel, hogy maga az ötlet jobb, mint a film. És még csak a kivitelezés sem okolható, amiért az élmény pusztán középszerűen csapódik le az emberben, hiszen az apró jelek, a horror zsánerének jellemzői egytől-egyig fellelhetők, ahogy a metafikciós elemek is intelligensen vannak betűzdelve súrlódásmentesen a cselekmény paneljei közé. Mindez egész egyszerűen csak unalmas.

Bosszútól fűtve / Dead man Down (2013)

Colin Farrell egy Jason Statham filmben. A karakter ugyanolyan jó akárcsak az előadásmód, maga a cselekmény pedig ugyanolyan közepes, mint a brit borostás pofozógép akciói. A történet túl sokat markoló jellege végül egy (vagy inkább kettő) alapvető bosszúmotívumban kulminálódik, melyet Niels Arden Oplev rendező és J.H. Wyman író fűszerez némi gengszter beütéssel meg egy valagnyi rosszul érlelt drámával. Az akciójelenetekben a lóerő kevés, mint egy szekérben, Numi Repesz továbbra is kegyetlen ronda és egyre inkább kiállhatatlan színésznő, a sztori pedig hiába csűri-csavarja szálait, azok a végére is csak felszínes kliséként mutatnak. Hálisten, hogy C. Farrell karizmája még mindig képes menteni a menthetőt, de ide egyedül még ő is kevés. Azért az utolsó leszámolásban rendesen aprítja a népet, szórja a skúlót eszetlenül a szakadó esőben, feszülős hosszú ujjúban próbálja életben tartani a zsánert. De akkor inkább már a Welcome to the Punch. 5/10

A sportfilmek sosem mennek ki a divatból. A Chasing Mavericks egy klasszikus "mester-tanítvány" film, annak minden jellegzetességével és jelen esetben középszerűségével is. Gerard Butler figurája készíti fel a fiatal, ambícióval és kitartással teli ifjoncot, hogy meglovagolja a több emelet magas hullámorgiát. Ezzel össze is foglaltam a cselekmény sava borsát.

Bizonyos pontjain csodálom Kathryn Bigelow munkásságát. Egy kibaszott amazon a nő, aki olyan naturális stílussal képes ábrázolni olykor-olykor a férfiasságot, az ösztönösen felszínre bukó erőt, amit jó néhány hímnemű pályatársa megirigyelhetne tőle. Ironikus, hogy pont akkor sikkad el ez a tökös-masszív, vagány attitűd, amikor ebbe a sziklaszilárd, velős és határozott szerepkörbe egy nőt helyez el. Mert a Zero Dark Thirty tulajdonképpen A Bombák földjén halovány újrája egy gyengébbik nemre cserélt főhőssel. Csak egy hosszabb, unalmasabb, monotonabb és harmadannyi feszültséget tartalmazó rémhosszú kiadás.

The Cullens: First Class

Van rá egy papír kétszázasom, hogy Stephanie Meyer nem kapott elég péniszt tinédzserkorában, és a csillapíthatatlanul tomboló libidójából fakadó frusztrációk később egy olyan ocsmány és kontrollálhatatlan szörnyeteget keltettek életre, ami immáron ötödszörre szabadult rá az emberiségre. A Twilight-Saga viszont most véget ért, mint a nyári szünet. Elérkezett az, amire mindannyian vártunk: Bella és Edward hőmérséklete egyforma lett, így végre szanaszét kefélhetik egymást. És ez bizony annyira kicseszettül romantikus, hogy gumicsizmát is hozzatok magatokkal, mert térdig fogunk gázolni a nyálban.

Csak félve teszem ezt a kijelentést, de mondjuk azt, hogy Ti West egy feltörekvő horrorista. Afféle iparos, aki kizárólag rémfilmekkel foglalkozik, de kiemelkedő alkotása eddig nem igazán volt. A House of the Devil a legkorrektebb próbálkozása, de egy marék jóindulattal nevezhető csak jó filmnek. A Kabinláz 2-höz hálisten nem volt szerencsém és a többi projektje sem tűnik túlzottan érdemlegesnek. A The Innkeepers-ben az a módfelett bosszantó, hogy totális klisé a történet, mégis megvolt benne az a potenciál, hogy legalább egyszer jól szórakozzon rajta a gyanútlan néző. Tehát szarja össze magát. De még most sem értem, hogy a film első fele egyáltalán minek van. És két filmje ismeretében meg kell állapítanom, hogy karakterépítés (vagy micsoda?) gyanánt West egyszerűen imádja húzni az időt. Nem túl jó kilátások.

Sandler még mindig nem a régi

Legújabb filmjében Adam Sandler ismét idétlenül néz ki, furán beszél és öreg mamával fajtalankodik, de miután tavaly egy filmen belül két szerepben is sikerült a túlcsorduló ripacskodással kevert alpári tahóság általi merényletet elkövetnie a jó ízlés ellen, most az elképesztően vicces Lonely Island egyik tagjával, Andy Samberggel és a ’90-es évek popkultúrájának mellékhatásával, Vanilla Ice-szal összeállva igyekszik helyrehozni az elmúlt időszak tévelygéseit. Az Apa ég!-ről pedig egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében teljes nyugalommal kijelenthető, hogy sokkalta élvezetesebb, mint Sandler legutóbbi ámokfutása, a Jack és Jill, ám a korábbi filmjeihez sajnos azért még közel sem ér fel.

A biztonság záloga / Safe (2012)

Jason Statham még életében nem várt ennyit egyetlen mozgóképen sem, hogy közelebbről megismertesse az öklét a tetszőleges nemzetiségű anyaszomorítókkal. Nem csoda, hogy acélos idegzet kell hozzá, hogy az ember kivárja, amíg a pofonfa elkezdi hullatni termését. Boaz Yakin író-rendező ugyanis van olyan balga, hogy karaktert építsen egy olyan akciófilmben, ahol senki nem kíváncsi rá. Mert mi a büdös francnak?! A sztori nem több egy átlagos korrupt zsarus, akcentusos oroszos, kung-fuzós ázsiaikat felvonultató Statham-mozinál, ami cseppet sem lenne baj, ha úton-útfélen nem botlanánk közhelyes dramatizálásba, amely a szórakoztatásra termett csihi-puhi kárára válik. Ezt leszámítva a kopaszodás, a borosta és a markáns pofa reklámarca természetesen ismét csak megörvendeztet minket néhány nagyszerű seggreveréssel, pergő tűzharccal és pár frappáns, ámbár nem túl velős egysorossal. A csattanó nem csattan, a harckoreográfia a középszerű iparos kezét dicséri, így hát annyira hatásosan nem lehet vele kikapcsoltatni az ember agytekervényeit, mint mondjuk A Szállítóval, vagy a tavalyi Mestergyilkossal, de a Statham-keménymag ne hagyja ki. 5/10

A tökátlagos Pókember, avagy a gyors reboot nagy felelősséggel jár