Úgy tűnik az Hollywood akciófilmipar  mostanában egy-egy produkcióval még azon ügyködik, hogy visszaszivárogtassa a klasszikus akcióhősöket a köztudatba. Elég csak a Börtönregény koszos mexikói börtönére tekinteni, ahol Mel Gibson megidézi a '90-es évek tesztoszteronszagú akciófilmjeinek hangulatát. A Lockout Snow-ja (Guy Pearce) olyan, mint egy takaréklángon égő John McClane: bírja a pofonokat, osztja a skúlókat, és cinikus egysorosokat puffogtat boldog boldogtalan orra alá, miközben egyik cigit gyújtja a másik után, de főleg saját magával van elfoglalva, hogy megússza a sittet és megtalálja a táskát, amiben feltehetőleg a szabadsága kulcsa rejlik. Ehhez pedig meg kell mentenie az MS ONE névre hallgató űrbéli rosszfiú-bázison fogságba esett elnök lánykáját (Maggie Grace-t úgy tűnik csak ilyesmire lehet felhasználni).

Feltételezem, nem én vagyok itt az egyetlen, aki kiskorában, miután felhörpintett egy adagot a gumibogyószörpnek kinevezett málnaszörpből, a haverjaival együtt eszetlen ugrándozásba kezdett az udvaron. Hiába, a pattogó mackók óriási népszerűségnek örvendtek idehaza a ’90-es évek hajnalán, és bárhogy bömböl, tombol, zúg a víz, a Gumimacik mindig is az egyik legszerethetőbb rajzfilmsorozat marad. 

Tragikusan gyönyörű és hasfalszaggatóan szórakoztató, ahogy ez a négy ember lefejti egymásról a "legjobb szülő" udvarias mosolyát. Roman Polanski színdarabból átdolgozott, gyakorlatilag egy helyszínes művében az ember dekonstrukciójának, pontosabban a civilizáltság álcájának alaposan történő lebontásának lehetünk szem- és fültanúi. A Carnage brilliáns dramaturgiával forgatja ki magából ezt a négy embert, akik a kezdeti műanyag bájcsevejtől eljutnak az alpári, lealjasodott bunkók szintjére. Egyet ígérhetek: mindkét fázisban tombol a kínosan-feszengős humor.

Jake Shreier öregesen kedvesnek tűnő első nagyjátékfilmjében összegyúrja a sci-fit a dramedyvel, meghinti egy csipet szentimentalizmussal és heist-al, és lőn máris kész az utóbbi évek legfurcsább fűszerezésű független filmje. A főszerepben virgonckodó Frank Langella mellett feltűnik még James Marsden és Liv Tyler, akik az idős úr csemetéit alakítják. Susan Sarandon pedig azért lesz felelős, hogy a szerelem is biztosítva legyen a cselekmény folyásában. Majdnem elfeledkeztem az egyik legfontosabb érzelemmentes szereplőről, a fehér burkolatba öltözött robotról, aki Frank pajtása és bűntársa is lesz egyben. Úgy látszik Amerika elrejtett zeg-zugaiban fogannak még eredeti ötletek.

Jason Gann, az általam a tavalyi év legegyedibb és nem utolsó sorban legszórakoztatóbb vígjátéksorozatának kikiáltott produkció atyja idén sem felejtette otthon a humorérzéket. A már-már Damon Lindelof-i mélységekbe hajló első évados fináléját úgy csapja le, hogy a presztizse egy leheletnyit sem sérül. Humorból és kreativitásból színjeles. A hajtás után kiderül, hogy mi történt Ryan-nel és a plüssmacikúróval. SPOILEREK.

A címmel ellentétben nem sok harcot láttunk a Trónok harca első évadában (trónt annál többet, de az mellékes). A folytatásban pedig az akcióval és a csatákkal szemben szintén a szájkarate és a mögöttes szervezkedés dominál, ami ugyan visz egy kis fahéjas fondorlatot a reggelizőtál ízvilágába, de ez a koncepció sajnos közel se annyira érdekes és eredményes, mint azt a készítők gondolják.

Általában jó ómen, ha egy akciófilm már a felvezetéstől kezdve pörög, mint a veszedelem és csak megfelelő időben lassít a tempón, hogy közben kiskanállal adagolja a történetet. Daniel Espinosa filmje épp ezért nem is indul rosszul, viszont van egy piszkosul zavaró tulajdonsága, amely az egész produkciót megbéklyózza: tét nélküli.