A címmel ellentétben nem sok harcot láttunk a Trónok harca első évadában (trónt annál többet, de az mellékes). A folytatásban pedig az akcióval és a csatákkal szemben szintén a szájkarate és a mögöttes szervezkedés dominál, ami ugyan visz egy kis fahéjas fondorlatot a reggelizőtál ízvilágába, de ez a koncepció sajnos közel se annyira érdekes és eredményes, mint azt a készítők gondolják.
Némi tanácstalanságot jelez a pókösztönöm az írók részéről, amit különféle hatásvadász megoldásokkal igyekeznek palástolni. Ám amíg mondjuk a Spartacusnak természetes velejárója, hogy ötpercenként ringatózó csöcsök lepik el a képernyőt, addig itt a pucérkodást abszolút indokolatlan és nem kevésbé erőltetett húzásnak tartom. Hiszen ha van pénz remek cgi-re, szép díszletekre, csini jelmezekre, ráadásul az értelmi szerzőt George R. R. Martinnak hívják, akkor ne néhány hegyes mellbimbóval csalogassák már a jónépet a tévé elé. Inkább a sztorira koncentrálva kellene fenntartani a figyelmet, ám az kimerül annyiban, hogy mindenki meg van győződve róla, hogy őt illeti a vastrón, és ennek rendszerint epizódonként legalább kétszer hangot is ad. A bajt tovább tetézendő, nincs egy konkrét főszereplője a sorozatnak, hanem egymással párhuzamosan futó szálakon kunkorodik a cselekmény, nem túl meggyőző intenzitással, ugyanis két évad után még mindig azt érzem, mintha eddig csak egy szemtelenül elnyújtott pilotot láttam volna, a végén a kötelező cliffhangerrel. Persze enyhe túlzás lenne azt állítani, hogy a sztori lóg a levegőben, hisz’ minden egyes történetszál kúszik-mászik valamerre – leginkább Királyvár irányába -, de ezzel a tempóval bizony csak az unokáink fogják látni a háború végét. És őket sem fogja jobban érdekelni.
Ennek egyik oka, hogy az említett szálak sajnos kezdenek kicsúszni az őket markoló, ezáltal többé-kevésbé össze is tartó kezek szorításából, s egyre magabiztosabban siklanak a totális érdektelenség útvesztői felé; míg a másik ok az, hogy a közönségkedvenc Tyriont leszámítva alig akad egy-egy olyan karakter, akivel kicsit is szimpatizálhat a néző. Mert – valljuk be – már azt is eleve nehéz eldönteni, hogy a Starkok vagy a Lannisterek irritálnak-e jobban, nem is beszélve a sárkánybuzi Daenerysről, aki mindenkivel csak üvöltözik, mióta nincs aki lukon vágja. Ezzel szemben ott a nagy ellenség, Joffrey - gonoszabb, mint Darth Vader -, de hol van Luke, aki lerugdosná a trónról? És mi van a véletlenszerűen felbukkanó farkasokkal? Ők a pokélabdájukba bújnak vissza, vagy hova tűnnek, miután az aktuális részre kivicsorogták magukat? Túl sok a kérdés, túl sok a karakter, túl sok az elvarrásra váró szál. A sorozat meg egyszerűen széthullik a megfelelő kohézió hiányában.
A folytatások íratlan szabályainak megfelelően idén több a mágia, és több a csata is – kár hogy ez utóbbit egyetlen epizódba száműzték, fikarcnyit sem okulva az előző évad hibáiból, így az arányokat jócskán elvétve ismét ott vágták el a sztorit, ahol egy végtelennek tetsző, nyökögve zökögő felvezetés után végre kezdett volna érdekessé, urambocsá’ izgalmassá válni. A történet fonalainak kaotikus gombolyagát nehéz lesz kibogozni a jövőben, főleg ha a zombihorda érkezése is csak annyi színt visz a sorozatba, mint anno a sárkánybébik születése. A készítők mentségére szóljon, minden gyermekbetegsége ellenére maradt elég hangulat és lélek a sorozatban ahhoz, hogy a maga módján szórakoztatni tudjon. A lehetőségek adva vannak, tehát bőven korai lenne még temetni a Trónok harcát, ám mialatt a harmadik évadot várjuk - nem annyira körömrágva -, akaratlanul is felmerül a kérdés: hol van már az a rohadt tél? 5/10
