A sivatag szikár és zord, ahol még a tikkadt szöcskenyájakat is felperzseli a tűzforró napsugár. Veszedelmes égi árnyak és csörgő farkú sziszegők uralkodnak a végtelen homok síkjai felett, és rettegésben tartják Por kicsinyke városának lakóit. Ám egy nap, egy ismeretlen nem e-vidéki kaméleon merészkedik közéjük, aki hawaii-i ingéhez igazítva kalapját beszámol róla hogyan végzett a Jenkins-fivérekkel. Egyetlen golyóval. Ahol megjelenik ott a baj is bajjal jár, neve legendás, amit csak úgy ejt: Rango. Rango, aki egyetlen tölténnyel végez a rettegett héjával, a kaktuszlevet éhgyomorra nyeli és a félelmet csak hírből ismeri.

..hát, jó kis színész én mondom.

 „- Mindig így van ez.
  - Hogyan?  
  - Amint megkedvelek valakit, máris vége lesz.
  - Én azt vettem észre, hogy ha nem kedvelsz valakit, annak ugyanúgy vége lesz.”

Ahogy arról a cím is árulkodik, a kamera mindkét oldalán főszerepet játszó Clint Eastwood jó szokásával ellentétben most nem egy név nélküli, magányos lovast alakít, aki kívülállóként érkezik a városba, majd rendet tesz, s továbbáll, hanem ezúttal hírhedt banditaként szolgáltat igazságot, ráadásul ez az első westernje, amelyben nyomon követhetjük jellemfejlődésének lépcsőfokait, ahogy egyszerű, békés farmerből rettegett pisztolyhőssé válik.

A távolba meredő, homlokát ráncoló, szivart rágcsáló kalapos férfi a kabátja alatt fenyegetően megcsillanó pisztolyával újra lóra pattan, hogy a főszerep mellett ezúttal a rendezési teendőket is magára vállaló Clint Eastwood most egy cseppet sem szokványos westernfilmben forgassa fel a Vadnyugatot.

Ha John Sturges, a világ egyik legkedveltebb és legkiválóbb westernfilmje, A hét mesterlövész rendezője, és Clint Eastwood, a zsáner számos felejthetetlen hősének karizmatikus megformálója összeállna egy közös produkció erejéig, abból minimum egy klasszikus alkotásnak illene kerekednie, ám gyakorlatilag a két lángelme fénye kioltotta egymást, így próbálkozásukból csupán egy jelentéktelen, az átlagosnál is átlagosabb vadnyugati kalandocskára futotta, ami a rajongók számára is nyugodt szívvel kihagyható.

Nincs bocsánat arra, hogy kissé belepte a por és némi töltényhüvely a Vadnyugat Eastwoodja rovatunkat, amiben a fennsíkok csavargójának összes westernjét górcső alá vesszük és közlünk róla kritikát. Igaz, hogy egy maréknyi dollár sem jár érte, de az elkövetkezendőkben gyarapítjuk Josey Wales életre keltőjének lőportól és whiskytől bűzlő filmjeit.

Washington D.C. 1865. A háborúnak vége, Lincoln halott.

Ezzel a mondattal indít a Hell on wheels, amihez tartja is magát a kezdőepizód. Cullen Bohannan (Anson Mount) meggyóntat egy bűnöst. Feloldozásként fejbelövi. Majd irányt vesz az első transzkontinentális vasútvonal építésének munkálataihoz. A pisztoly itt is kelleni fog. Eközben a vasútvonalat kézben tartó Thomas Duran (Colm Meaney) harsog ambíciózus beszédet támogatásért. Lelkesítő, pátoszos beszéde valójában üres fecsegés. Egy lószar. A lényeg, hogy megkajálják, akár gyorsan akár lassan. A kapzsiság hajtja. Aztán egy dialógus a rabszolgák felszabadításáról, háborús múltidézés és skalpvadász indiántámadás után a plot körülbelül körvonalazódni látszik. A történet szövevényessége egyelőre nem egy Inception, de a karakterekben akad potenciál, és megkockáztatom, hogy kell neki 5-6 rész mire bepöccen, onnantól viszont kellően bűzlik majd.

Ha nekem ezelőtt valaki azt találta volna mondani, hogy egy olyan film, amiben pisztolyokkal durrogtató cowboyok és dárdákkal hadonászó indiánok csapnak össze az űrlényekkel, véresen komolyan veszi magát, és ráadásul még egy teljesen élvezhető, sőt, jó film is, azt egyszerűen kiröhögöm, míg kissé összegörnyedve, egyik kezemmel a térdemet csapkodom, a másikkal pedig ujjal mutogatok az idiótájára, de most már belátom, hogy ez hiba lett volna, mert a Cowboyok és űrlények egy igenis tisztességes próbálkozás. Az idei nyári felhozatalban mondjuk, nem tűnik ki a többi szuperprodukció sorából, de nem is marad alul velük szemben.

„- Maga éppen olyan makacs, mint az öszvérem!
 - Nem, én sokkal rosszabb vagyok.”

Clint Eastwood ötödik westernfilmjének főszerepében még mindig olyan embertelen sebességgel céloz, mint mikor először lépett a Vadnyugat kietlen pusztaságának forró homokjára, és a cowboykalap is ugyanolyan jól áll neki. Természetesen az elmaradhatatlan rossz modorát is megtartotta, és ezúttal még a humorérzékét sem felejtette otthon.

Kulcsfontosságú jelenettel indul a film: a frissen vásárolt marhacsordáját békésen terelgető Jed Coopert (Clint Eastwood) 9 lovas keríti körbe, majd kötéllel keresztülhurcolják egy tavon, hogy a túlparton felakasszák egy fára. A vád, hogy ellopta a csordát és megölte a tulajdonost. Jednek fogalma sincs, hogy miket hordanak össze, kap egy lehetőséget önmaga tisztázására, ám szerencsétlenségéből kifolyólag a története sántít, képtelen bizonyítani, hogy amit állít az nem hazugság. Lógnia kell. Tökéletesen illusztrálja a film, hogy az igazságszolgáltatás az emberhez méltó tárgyalástól fényévekre áll, az előítéletek által hozott döntések és az öncélú bíráskodás az uralkodó. Az igazság fehér vagy fekete, élet vagy halál. Ezt az alapfelállást igyekszik körüljárni a film, amit Jed sajátos módján kíván bemutatni, miután túléli saját akasztását és felcsípteti a seriff csillagot mellkasára. 9 ember, aki rossz döntést hozott felette: nekik bizony bűnhődniük kell.