„Három férfi számára a polgárháború nem a poklot jelentette. Csupán egy kis gyakorlást.”

Sergio Leonét az Isten is westernfilmek készítésére teremtette. A mester pedig ezt már korábban is bebizonyította az Egy maréknyi dollárért, ill. a Pár dollárral többért című zseniális műveivel, ám csak a Dollár-trilógia befejező része lett az, ami a kiforrott, magabiztos rendezésnek hála, elsöprő erejével kíméletlenül utasította maga mögé a műfaj képviselőit, és méltán érdemelte ki a filmtörténet egyik legjelentősebb alkotásának járó pozíciót.

A cselekmény – ahogy már megszokhattuk – a pénz körül forog; ezúttal egy elásott kincs az események fő mozgatórugója. A Csúf ismeri a temető helyét, ahová a zsákokat eltemették, de csak a Jó tudja, hogy melyik sír alá, viszont a Rossznak is a pénzre fáj a foga. Egyikük sincs könnyű helyzetben, hiszen nemcsak egymással kell megküzdeniük, hanem a háborúskodó katonákkal, ill. magával a sivataggal is.

A három címszereplő első ránézésre talán nem sok közös tulajdonsággal bír, ám jobban megismerve őket, be kell látnunk, hogy nem is különböznek ők annyira. A Csúf egy körözött bűnöző, a Rossz egy bérgyilkos, a Jó pedig egy fejvadász, aki időnként összeáll áldozatával, hogy minél több városban begyűjthessék az érte járó vérdíjat. Tulajdonképpen egyetlen dologhoz értenek mindhárman: a lövöldözéshez, és mindössze egyetlen cél lebeg előttük: meggazdagodni.

Egy '87-es horrorwestern Kathryn Bigelowtól, elképesztően zseniális fényképezéssel és a Coenék által filmre vitt Cormac McCarthy mű. Mindkettő Gyönyörű.

Ennio Morricone megbabonázó füttyszó szólója ismét betereli a Névtelen Férfit a koszos, lőportól és whiskytől bűzlő gyönyörűen kietlen vadnyugat vásznára. Az Egy maréknyi dollárért sikere után viszont, Leone sokkal több szálat mozgat, több töltényhüvelyt hullat a porba, de nem feledkezik el a karakter központúságról, amely ismét uralja a vásznat és legfontosabb tulajdonsága a klasszikussá érlelődött trilógia második részének és a többinek egyaránt.

Több szempontból is kiemelkedő film az Egy maréknyi dollárért; elsősorban azért, mert 1964-ben elindított egy folyamatot, mely további igényes westernfilmeket szült (ami Olaszországban akkoriban ritkaságszámba ment), hozzájárulva az egyre csökkenő népszerűségnek örvendő műfaj életben tartásához, másrészt pedig a főszerepben feszítő, addig még nem kimondottan ismert Clint Eastwood számára meghozta a világhírnevet.

Az ekkor 34. életévét taposó Eastwood egy hallgatag, de magabiztos, ún. „névtelen ember” bőrébe bújva indult a vadnyugat meghódítására – karakterét későbbi filmjeiben tökélyre fejlesztette. Nem tudni, honnan jött, vagy merre megy; a névtelen ember céltalanul bolyong a kietlen pusztákon, és a sziklás kanyonok között. Egy napon egy mexikói kisvárosba viszi az útja, ahol egy nem túl szívélyes fogadtatás után közelebbi ismeretséget köt a fogadóssal, valamint az udvarban dolgozó koporsókészítővel. Miután végighallgatja a városka rövid történetét, elhatározza, hogy ott marad pénzt keresni. Ehhez a két banda, Baxterék és Rojóék folyamatos rivalizálása épp kapóra jön számára; hősünk ugyanis igyekszik mindkét főnök kegyeibe férkőzni, miközben a háttérből mozgatja a szálakat.

A Coen testvérek az előző banális rendezésük után visszatértek ahhoz a műfajhoz, amiben egyszer már alkottak egy mesterművet. Ezúttal finomabb peremen mozognak, szinte brutalitásmentesen. A True Grit ugyanis egy western köntösbe bújtatott mese, ahol a karakterek mozgatnak mindent, ahol az érték velük együtt születhetett csak a vászonra.

Általában évi 1-2 western kerül nálam terítékre, idén ez az első és minden bizonnyal a True Grit lesz a második. Nem lesz könnyű dolga. Ugyanis a Red Hill olyan szikével operál, ami nem csak éles, de hajszálpontos is. A feszültség robbanásszerűen ordít a pofánkba, miközben gyönyörűen komor és veszélyt árasztó fényképezést bámulunk, és ehhez hozzácsapták a zsigerien markáns karaktereket.

Egy időben sokat adták a tévében, de én még csak most láttam először ezt a spagettiwestern-vígjátékot, melyben a verhetetlen páros, Bud Spencer és Terence Hill utoljára osztja együtt a pofonokat.

Közeledik a karácsony, és a mama szeretné otthon tudni az egész családot, ezért levélben üzen bajkeverő fiainak, hogy térjek haza az ünnepekre. A nagydarab, mogorva Moses és az izgága, agyafúrt Travis épp egy bandita kézre kerítésén fáradoznak, de számításaikba több hiba is csúszik. Megjárják a börtönt, banditák fogságába esnek, összetűzésbe keverednek a sheriffel, ráadásul egy medve is eltűnik a helyi állatmenhelyről.

A történettel ezúttal sem vesződtek sokat, a hangsúly így szokás szerint a poénokra és a bunyókra helyeződik. Mindkettőből elbírt volna többet a forgatókönyv, de a már jól ismert Bud Spencer – Terence Hill hangulat gondoskodik róla, hogy gyakori időközönként kiüljön az a bizonyos vigyor az arcunkra.

A színészpáros jócskán megöregedett, nem olyan fürgék már, mint egykor, de azért még így is le a kalappal előttük, mert a bunyók, amiket összehoztak (főleg a film végén), bármelyik produkciójukban megállnák a helyüket.

Mivel imádom a képregényeket és a westernt, madarat lehetett velem fogatni, amikor megtudtam, hogy készül egy misztikus, vadnyugati köntösbe bújtatott képregényfilm. Igen, a DC Comics egyik figurájáról, a Jonah Hexről van szó, akinek rajzolt változatához még nem volt szerencsém, így csak a filmről tudok nyilatkozni, ami sajnos eléggé közepesre sikerült, pedig mennyi lehetőség volt benne…

Szép a ruhád, szép a lovad