Van abban valami fenemód bájos és könnycsalogató, ahogy az Így jártam anyátokkal-nak kilenc évados kálvária, régóta tartó, baszott mély hullámvölgyek után sikerül felmutatni a barátság értékének fontosságát. Hogy az egész sokkal nagyobb és összetettebb annál, hogy a kilenc éve tévés baráti körünkbe fogadott karakterek végül kibe lesznek szerelmesek. És ugyan lehetséges, hogy már hosszú évadok óta a közelében sem volt a sorozat annak a kreatív humor-orgánumnak, amelyen az első három fantasztikus szezonban megszólalt, de időközben jól változtatta meg az irányt. Nem tökéletesen, de meglehetősen jól gyúrta be a drámát az elborult pillanatok, a hétköznapok változatlanul sodródó perceinek sokasága közé.

Március van. 2014. Fújdogál a szél, a nap egyre gyakrabban engedi szabadon a sugarait. Ez még csak a harmadik hónap az évben. Nic Pizzolattonak köszönhetően azonban már most meg van az idény legjobb sorozata. Pizzolatto elmondta, hogy az alap séma, a történet kvázi felszíne egy sablon, egy klisé. Rituális gyilkosság, áldozat, okkultizmus és két nyomozó, akik helyszínről helyszínre, nyomról nyomra járva sokat dumálnak a kocsiban. Előre leszögezte, hogy nem fog olyan dolgokat, olyan variánsokat állítani a nézők felé, amikről később aztán hazudnia kell. Viszont cserébe a karakterekkel olyan mélyre fog menni, hogy saját személyiségüknek köszönhetően változtassák meg a motívumok jelentését.

A True Detective első szezonja (nehezebb dolga nem is lehetne majd a következő felvonásnak) a Breaking Bad óta az első konzekvens, alapos, mesterien átgondolt, lebilincselő narratívába bújtatott tévésorozat, amely első percétől az utolsóig megrendíthetetlen és határozott végkimenetelű. Mint mondtam: az év sorozata.

Nem tudom van e még egy sorozat, amely képes erre a hullámzásra. Az egész egy ingatag kártyavár, baromi szórakoztató dialógusok és poénok mixe az élet kőkemény érzelmi mélypontjaival. Olyan érzés mintha az egyik pillanatban a hullámvasút tetején üvöltenéd, hogy "enyém az egész világ!" a következőben pedig egy roskadozó ház padlóján mormognád magadban, hogy "bassza meg az egész világ!". Az biztos, hogy a Shameless a jelenlegi dramedyk csúcsa. A legjobbak esszenciája, és még csak azzal a ténnyel sincs értelme foglalkozni, hogy valójában remake.

A vicc, hogy negyedik éve ugyanaz a recept alapján működik és még sincs egy lyukas másodperce sem, ami unatkozásra késztetné az embert. Hiába, van valami a fehérek csóróságában, ami érdekessé, túlélővé, arrogáns és cinikus fattyakká faragja őket és ezáltal igazi haver individuumok lesznek. Innentől SPOILEREK.

Mivel Nic Pizzolatto kezdés gyanánt nem is igazán magára a sorozatgyilkosságra fókuszál, így annak háttérben lappangó realizmusa kevésbé sokkoló. Ami a True Detective-et jéghideg, fagyos, barátságtalanul közeli atmoszférájúvá teszi, az elsősorban a tökéletes tempóban adagolt narratíva és főleg Matthew McConaughey. Az öntudatra ébredt színész, aki három év alatt a belét kijátszotta, hogy elfelejtsük neki a kockahasú szépfiú-imidzst, és ami azt illeti én már nem is emlékszem rá.

McConaughey egymagában félelmetesebb ebben az egy órában, mint bármi aminek köze van az áldozattal szemben elkövetett gyilkossághoz.

19 év, basszameg. Daniel (Aden Young, avagy kiderült, hogy Nicolas Winding Refn ikertestvére is a szakmában van) majdnem két évtizedet tölt a halálsoron, várva a kivégzését egy fiatalkorú lány megerőszakolása és meggyilkolása miatt. A fehér szoba magánya, a bűntudat kínkeserves önmarcangolása végül nem emészti fel teljesen, de hiú reményeket nem táplál. Itt fog megdögleni. Csak, hogy tizenkilenc év után (lásd az igazságszolgáltatás gyorsaságát) előkerül egy, az ítéletet negáló bizonyíték, miszerint a sperma nem egyezik az övével és a gyilkosságban sem biztosak. Daniel majd két évtizednyi magány, bezártság, lelki és testi erőszak után visszatér családjához, a külvilágba.

(Akinek fogalma sincs mi fán terem a Sons of Anarchy vagy szimplán nincs képben, semmi esetre se olvasson tovább a SPOILEREK miatt).

Az a pillanat, amikor Jax az igencsak feleslegesen visszarángatott transzi (Walton Goggins bizisten élvezte a szerepet) anyjának nemes egyszerűséggel kiloccsantja az agyát, talán az évad legszebben kivitelezett gyomrosa. A SAMCRO elnöke ott és abban a visszafordíthatatlan szekundumban szembesül vele igazán, hogy milyen undorító szörnyeteg lett belőle. És azt, hogy ezt valaki hangosan kimondja (még akkor is, ha nem neki lett címezve) képtelen elviselni. Az utolsó epizódban szépen be is ismeri, hogy pontosan azt az életet éli, amely ellen küzdött és amelyet mindig is gyűlölt.

Félreértés ne essen ez az évad kizárólag gyomrosokból állt, de még azok sem voltak a legügyesebben kivitelezve és reméltem, hogy ezt nem kell soha leírnom, de Sutter elkúrta. A hatodik évad morális és minőségi mélypont egyaránt, amelyet annak kéne megmentenie, hogy kurvára fáj a vége - de az a fájdalom már az első epizód óta a szívünk környékén pulzált, és nem enyhült, így a végén már csak nüanszokkal fáj jobban.

Igaz, hogy lassan érkezik a második epizód, de előtte még foglalkozzunk egy kicsit a zombisorozatok trónját jelenleg birtokló TWD negyedik évados nyitányával, ami nézettségi csúcsot döntött (több, mint 16 millióan látták a premiert).

Ahhoz képest, hogy a sorozat népszerűségi hulláma nőttön nő, és egyre többen kíváncsiak a képregényből feldolgozott produktumra, ez a premier elég langyos volt. A harmadik évadban bőven akadtak hibák, ennek ellenére viszonylag szórakoztató volt nézni, bár drámában igencsak ingadozóvá vált a széria. Mostanra egyszerűen elveszett a karakterek értéke.

Manapság ha valaki újat, egyedit, meglepőt akar mutatni börtönfilmes témában, annak igazán meg kell erőltetnie magát. A börtön-zsánert ugyanis a filmipar igen cafatossá koptatta az évek során, amitől elvonatkoztatni gyakran nem is lehet és van, hogy nem is kell. Ha a mozivászonról a kisképernyőre ugrunk, akkor sem marad üres a kezünk, hiszen az 1997-ben indult, hat évadot megélt Oz óriási klasszikus a témában és hát az inkább ponyvaszórakoztatást preferáló, ámde piszok mód élvezetes Prison Break-et nem hiszem, hogy sokaknak be kellene mutatnom. Jenji Kohan (a Weeds végül is nem rossz ajánló levél, ha addig vesszük míg el nem romlott) nagyrészt könnyedebb hangvételű tizenhárom részes dramedy-je így részben utalgat és ki-kikacsint a nagy elődökre, ugyanakkor saját hangulatot, atmoszférát, és hús-vér karaktereket teremt a maga kis univerzumában.

Márpedig egy női börtönben - akármennyire is kézenfekvően hangzik, - azért ez nem olyan egyszerű.

Amikor Jesse az ötödik évad tizenkettedik részében azt mondja Hank és Gomez ügynöknek, hogy bocs srácok ne vegyétek magatokra, de ti csak emberek vagytok, Mr. White maga az ördög, okosabb és mázlistább mindnyájatoknál - ebben a néhány szóban minden benne van. Ő táncolt az ördöggel, a szemébe vigyorgott, felnézett rá, segített neki, hitt benne... és hol vagyunk most? Az ördög kopasz és szakálla van. Metamfetamint főz és családos ember.

Vince Gilligan megalkotta azt a fajta tökéletesen következetes karakterdrámát, amit előtte soha senki, ilyen precizitással, ambiciózusan és tántoríthatatlanul képes lett volna végigvinni. (A tovább után spoilerek).

A The Sopranos óta nem volt ilyen erőszakba csomagolt, minőségi családi dráma a tévében – a Showtime-nak jól is jön az erősítés, mert a Dexter véget ért, a Californication pedig már régóta döglődik. A Ray Donovan a mélyben tanyázó családi sebek, gyermekkori bántalmak, és a múltban gyökeredző évtizedes konfliktusok feltépéséről szól, amely elegáns és professzionális gúnyában bontakozik ki a szemünk láttára. Egy morózus, szikár és nyers fickón keresztül, aki Hollywood minden mocskát, bűnét és titkát igyekszik a szőnyeg alá söpörni, brutalitással, zsarolással, megfélemlítéssel és whiskyvel tuszkolva azt le saját maga és a néző torkán. Isten hozott visszataszító valóság! Jól nézel ki.