Mivel Nic Pizzolatto kezdés gyanánt nem is igazán magára a sorozatgyilkosságra fókuszál, így annak háttérben lappangó realizmusa kevésbé sokkoló. Ami a True Detective-et jéghideg, fagyos, barátságtalanul közeli atmoszférájúvá teszi, az elsősorban a tökéletes tempóban adagolt narratíva és főleg Matthew McConaughey. Az öntudatra ébredt színész, aki három év alatt a belét kijátszotta, hogy elfelejtsük neki a kockahasú szépfiú-imidzst, és ami azt illeti én már nem is emlékszem rá.
McConaughey egymagában félelmetesebb ebben az egy órában, mint bármi aminek köze van az áldozattal szemben elkövetett gyilkossághoz.
Egyenesen meglepetés az a tény, hogy egy minőségi csatorna ennyire erős castinggal és alapfelállással végül csak egy erős közepessel tudott kezdeni. Mark Strong és Lennie James párosa igen meggyőző, a mocskos Detroit mocskos zsarujai szerepkörében, de ez a kezdőepizód mégis szürkére és talán túl borongósra sikerült ahhoz, hogy azonnal berántsa az embert.
Szakadt szerencsejáték-függők, lézengő balekok kezdik a napjukat a lóversenypályán. A reggeli helyett az agyukon átfutó tippeken járnak a gondolataik oda-vissza. A felvert por, az istállók szaga, a fogadás mámorító érzése pillanatokra eltörli mindazt az adósságfolyamot, amellyel különböző személyeknek - vagy akár egymásnak - tartoznak. Mindeközben a zsokék magukban mormolják gondolataikat a közelgő futam előtt, a nagyágyúk pedig a háttérből mozgatják a szálakat saját üzleti érdekeik szerint. A trénerek körültekintően, a legapróbb odafigyeléssel viseltetnek lovuk iránt, amely uralja őket. Együtt élnek, együtt lélegeznek velük. Chester Bernstein (Dustin Hoffman) hároméves börtönbüntetése letöltése után pedig épp hazafelé igyekszik a kirendelt Mercedes hátsó ülésén. Haza: a szerencsejáték bomlasztó, kéjes, óriási hatalommal bíró, állandóan feszült atmoszférájába. Megérkeztünk.
Holmes (Benedict Cumberbatch) vézna, bongyor fürtkavalkádba rejtett ábrázata nem túl hivalkodó. Kinézetre és megjelenésre egy gimis angol pöcs valamelyik nyámnyila tinisorozatból. Watson (Martin Freeman) morózus, enyhén depresszív, közönyös karaktere már-már pont ezen negatív tulajdonságai miatt válik szimpatikussá. Mark Gatiss és Steven Moffat modern köntösbe bújtatott angol minisorozata a lehető legjobban használja ki a korból adódó potenciált, a karakterek markáns tulajdonságait ügyesen megtartva. A felvezető rész kettejük kapcsolatának bimbódzó epizódja 90 percbe sűrítve. Miután a két főhős első látásra esetlen személyiségén sikeresen átlendülünk, Sherlockék gyorsan levesznek minket a lábunkról. Nem elég, hogy Holmes elképesztő lendülettel, sziporkázva fűz láncot konzekvenciáiból és cinikus poénpatronokat durrogtat a tudatlan nyomozók orra - és igazából bárkié - alá az első felbukkanásától kezdve, de még az aktuális bűnügy is minimum a tizedik hatványa egy CSI "random amerikai város" sorozatnak. A derítően találó vizuális megoldások pedig vonzó cseresznyék a gyönyörű tálalás tetején. A kezdés egyszerre buktatja felszínre a főkarakterek legfontosabb tulajdonságait és ismerteti, amit legelőször szükséges megtudnunk. Emellett - vagy mindezek közé sűrítve - tud vicces, izgalmas, gondolatébresztő és elképesztően szórakoztató lenni. A 90 perc csak úgy füstöl olyan gyorsan véget ér mire eljutunk a Sherlock által penge-logikával megoldott bűnügy végére. A klasszikus páros szövetségre lép és még azt is megtudjuk, hogy SH inkább az smst kedveli. Krimikedvelő, brit-akcentust előnyben részesítő nézőknek egyenesen kötelező, de mindenki másnak ajánlott. Legalább. 
Ryan Murphy aberrációktól nyüzsgő elméje egy perverz és szexuális devianciával agyonbaszott táptalaj. A Kés/alatt-ban ezt már az egyszeri tévénéző is felháborodva konstatálhatta - nem voltam rendszeres néző, de az amit bizonyos részekben műveltek zseniálisan beteges és formabontó volt. Tehát nem kellett meglepődnöm azon, hogyha egy efféle beállítottságú ember készít saját horrorsorozatot, akkor az fuldoklik majd az olyan apró mocskosságokban, mint a szado-mazo szerkós csávó, a torzult gyerekgyilkos, fogszabályzós vörös hajú ikerpár, nimfomán cselédlány vagy a klasszikus csecsemőfej a befőttes üvegben. De ezek még nem is akkora dolgok. Ahogyan Murphy olyan szituációkban párosítja karaktereit saját beteges képzeteivel, amik immorálisak, frusztráltak és idegszaggatóan nyomasztóak, akkor az ember csak néz, hogy itt már van az orrban néhány utca.
