A bevezető epizód láttán, az a kérdés körvonalazódott bennem, hogy Tim Roth váll- és hátizmai elég erősek-e ahhoz, hogy elvigye a hátán ezt a sorozatot. Idén 3. évadját taposta a Lie to Me, Roth pedig még mindig itt van. A kritikai visszhang, a megoszló nézői vélemények és a minőségingadozás viszont arra enged következtetni, hogy Roth nem gyúrt eleget. Pedig Dr. Lightman (Roth) cinikus, támadóan arrogáns, House-filozofikus, - "mindenki hazudik" - beteges világnézetet valló karakterében a potenciál megvan, amely elég lenne minderre. Legalábbis a pilot alapján biztosan.

Meg kell hogy mondjam, az előző 5. évad elég lapos volt, egy-két kiemelkedő rész volt benne és ennyi. Aztán behozták nekünk az évadfinálét, amitől majdnem mindenki agyát dobta, szóval egy teljes nyáron át körmöt rágva vártam a 6. évad premierjét. Eljött hát az évad premierjének napja, másnap azonnal megnéztem, és azt kell mondjam, elég nagyot csalódtam. Sokkal dinamikusabb és jobban megoldott premierre számítottam, de nem ezt kaptuk. Spoilerhegyek a tovább után.

Kezdjük némi szociológiával: a skandináv államokba, kiváltképp Svédországba és Dániába a 60-as, 70-es évek óta folyamatosan érkeztek az akkori Jugoszláviából, Törökországból és még egy csomó országból bevándorlók, egy jobb élet reményében, köztük sok zűrös alak. Ez a film róluk és egy feltörekvő svéd fiúról szól. Már az első képkockánál látszik, hogy ez a film nem a szépségével, vagy a humorával fog elragadni, hanem a Pusher trilógiához hasonlóan a közvetlen erőszakosságával. Nyers beszámoló ez, akár dokumentumfilm is lehetne, de nem az. Remek forgatókönyv, fotókiállításra való képek, kiváló színészi teljesítmények. Megkockáztatom, hogy egyes szereplők most játszottak először filmben, annyira hitelesen alakítják a gengsztert.

A Bronx Tale Chazz Palminteri életrajzi filmje. Ugyan De Niro jegyzi rendezőként, de a forgatókönyvírás mellett Palminteri gyerekkorát idézi, és az általa életre keltett olasz maffiózó karaktert az ő saját kérése okán testesíthette meg, ez volt a feltétele mikor De Niro kezébe adta a forgatókönyvet. Végig érezni, hogy Palminteri szíve dobog a jelenetekben, pumpálja az olasz vért, miközben kikerüli a legnagyobb klasszikusokat és mégis fel tud érni hozzájuk. A Bronxi mese ugyanis elkerüli a nyers és kíméletlen fekete gengszter bőrdzseki magára öltését, nem végez ki minden második jelenetben egy spiclit, mérsékeli a vérfröcskölést, és még csak Vito Corleone nyomdokaiban sem keres magának semmi kapaszkodót, hiszen nincs is rá szüksége. De Niro és Palminteri mesél, lassan építkezve bemutatja nekünk Bronx masszív önarcképét, amihez a drámaiság legalapvetőbb motívumait használja és még a néhány sablonos cselekményszál miatt sem éri meg rá haragudni, mert a hangulat, amit tálal, csak kevésszer köszön ránk vissza a vászonról.

Eltűnt egy lány Seattleben. A nyomokat pedig a folyton szakadó eső igyekszik eltüntetni, tisztára mosni a bűnt, meggyóntatni a lelket. A bűn eredeztethető az atmoszféra mocskos mélységéből. A környéken lévő erdőben találnak egy vértől és esőtől áztatott kardigánt és egy bankkártyát, de a tetemet egyelőre nem lelik. Linden nyomozó utolsó napján egy olyan esetbe botlik bele, amely nem hagyja, hogy csak úgy elváljon a várostól, megszabaduljon az őt ideláncoló gyilkossági ügyektől. Maradnia kell. A helyére érkező srác pedig nem a körültekintő, vizsgálódó zsaruk fajtájának mintaképe, inkább a beépült, drogokat nem elvető cinikus és arrogáns seggfej kaliber - akit pont emiatt kedvelünk majd meg a végére -, ő lesz a távozni készülő nyomozó segítségére. A holttestre egy ellopott kampányautó csomagtartójában akadnak rá méterekkel egy közeli tó felszíne alatt. A látvány vértől mentes, tisztára mosott, lüktető drámai löket, de ami legfontosabb, hogy mindennemű hatásvadász elemtől megszabadulva sokkol.



Az AMC ötödik saját gyártású sorozata, kíméletlenül egyesíti a krimi és a dráma jellegzetes vonásait, folyamatosan a mocsokban turkál, nyomokat szivárogtat, aljas politikai szándékait érvényesíti miközben letörli homlokáról az esőcseppeket. A környezet egy boncterem otthonosságával vár minket, feltűnően rideg, tele van kételyekkel és a sztoikus légkörből kitörésre váró feszültség folyamatos szorítása a nyakunkon lévő verőérig hatol. A kezdőrész több, mint 80 perce megragadja a nézőt és behúzza a cselekménybe: a nyomok alig észrevehetők, a gyilkosság triviális gyanúsítottjai egyről-egyre tisztázzák magukat, az alibik nem beton biztosak, de tényszerűek, a kampányoló politikusok pedig már egyetlen szó után gyanúsak. A dráma oldaláról tökéletes empátiát biztosítanak a szereplők és a készítők: a gyásszal küzdő családtagok miden intenzív jelenetben hitelességtől duzzadva bizonyítják, hogy itt a helyük. A pilotban ugyanakkor a bűnügyi vonulat, a nyomozás az ami nagyobb méreteket ölt, de végül a drámai részek beérik, és remek érzékkel kapcsolódnak egymásba.

A minőségi krimi nem véletlenszerű hiszen dán alapanyagból merítettek (Forbrydelsen) - a remake-ek kora a tévéseket sem kerüli el - viszont a filmeknél bekövetkező általánosítás, hogy sorra baltázzák el és buktatják meg a feldolgozásokat, ennél a tévésorozatnál nem tetten érhető, mert itt a hozzáértő kezek profizmusa megkérdőjelezhetetlen. A kivitelezés gyönyörű, az atmoszféra megragadó, az operatőri munka magasan kiemelkedik, a hangulat pedig elsőosztályú. A cselekménykoordináció lassú és kimért, ugyanakkor az élvezeti értéket mindez felfokozza, hiszen olyan kíváncsiságéhséget teremt, hogy a játékidő úgy repül el, mint a TNT - Titkos üzenet slágere a széllel.



A zenéi aláfestés mindig a legjobbkor kúszik a dramaturgia meghatározó pontjaiba, szinte "észrevétlenül" gyorsítja fel a szívverésünket. A fordulatok, és a gyilkosságban rejlő csavarok pedig, egy olyan egy-évados gyilkosságot vetítenek előre, amin élvezettel járathatjuk majd az agyunk, miközben csurom vizesen állunk Seattle valamelyik komor utcáján és találgatunk, hogy ki ölte meg a fiatal lányt, Rosie Larsent. 8/10

Ha a vesztesek kasztjába szorultál, akkor az esélyeid a zéróval vetekszenek. A zérónál pedig mindig van lejjebb. Nicholas Winding Refn trilógiája ezt a mélységet igyekszik bemutatni a dán alvilág minden szennyes és mocskos apró szilánkdarabján keresztül, ahol az élet vagy a család mit sem számít, ahol csak egy darab hús vagy, ahol semmit sem érsz, és ezért még tenned is kell. A Pusher első részében ismerhetjük meg Franket és Tonny-t, a második rész utóbbit helyezi előtérbe miután kijött a sittről.

Wes Craven 15 évvel ezelőtt hozott valami egészen friss hullámot az akkori horror-zsánerek közé, amit aztán most negyedjére folytatva újra meglovagol. De a folytatások pestisétől ezúttal képes elvágni magát a legújabb Sikoly, hiába tűnik első hallásra erőltetettnek és abszolút az esélytelenek nyugalmával vászonra küldött hatásvadász fogásnak. A Sikoly 4 önmagából parodizál, önmagától idéz, és mindezt rettentő stílusosan teszi. Nem válik nevetségessé - egy jelenetet leszámítva - ugyanakkor sokszor túloz és viccel, de mindezt anélkül teszi, hogy átbukna a peremen, és annak a bizonyos lónak a túloldalán landolna.

Nálam nem alakult ki szerelem első látásra a Dexterrel való megismerkedésemkor, sőt, néhány évnek el kellett telnie, mire adtam egy második esélyt mindenki kedvenc sorozatgyilkosának, hátha mégis beszippant abba a kellemesen hátborzongató világába. Eleinte az összes karakter borzasztóan irritált, egy se akadt köztük, aki egy kicsit is szimpatikus lett volna, de mégis mindig megnéztem a következő részt, és az első évad végére egészen megkedveltem a sorozatot. A Miamira jellemző fülledt forróság, a pálmafák és a pezsgő élet ellenére volt benne valami fagyos, valami ismeretlen, valami halott. Ezt a valamit Dexter Morgannek hívják, és minden alkalommal a hideg futkosott a hátamon, amikor kimért nyugodt hangján közölte: „Ma van az az este.” Bármennyire is nem kedveltem az elején, idővel meggyőzött arról, hogy erre a karakterre bizony fel lehet építeni egy sorozatot. Azóta pedig kíváncsian követem Dexter jellemének fejlődését, ami az 5. évadban egy teljesen új szintre lép.

Az előző évadokhoz képest egy szokatlanul sokat kockáztató, kissé felelőtlen Dextert kapunk, akinek nemcsak vérelemzőként, hanem családapaként is helyt kell állnia, ráadásul a Sötét Útitársát is ki kell elégítenie. Ez utóbbi tevékenységéhez nem várt segítséget is kap, de hogy ne legyen túl egyszerű a dolga, az őrsről valaki szaglászni kezd utána. Kicsit olyan fílingje van a dolognak, mintha összegyúrták volna a szerintem legjobb második, és a szerintem leggyengébb harmadik évadot, az eredmény pedig egy erős közepes 12 rész lett, lassú történetvezetéssel; néhol kiszámítható, máshol egészen ütős fordulatokkal; ill. egy kissé megváltozott, de továbbra is szerethető Dexterrel.

Bővebben és spoileresen a tovább mögött.

Most jössz ki a sittről. Már várnak. Begyújtod a soron következő cigidet. Hazafelé tartasz, már ha lenne otthonod. Új lakásba visznek. Elhatározod bármi legyen, te oda, vissza a hűvösre többé soha nem mész. Befut az első meló. Elutasítod. Partit rendeznek a szabadulásod tiszteletére. Kiábrándító. A piti utcai simlisek félnek tőled, a cimboráid üdvözölnek. A családodra gondolsz, amiből egyedül már csak a húgod él, de ő is őrült és épp az alagsorban akarja magát megdugatni valami lúzerrel. Újabb cigire gyújtasz. Egy elbűvölő lánynak segítesz nehogy kirabolják. Később megjelenik a partidon. Elhívod dumálni. Felajánl egy lehetőséget, egy híres sztárra kell vigyáznod. Megadja a címet. Elsétálsz. Segítesz egy régi ismerősnek. Másnap. Cigi, aztán bekopogsz a házba, ahova irányítottak.

Nicolas Winding Refn Pusher-trilógiájának első része, a Koppenhágai gengsztervilág legaljáról tudósít, egy Frank nevű piti drogdíleren keresztül. Refn olyan megvilágításba helyezi az alvilág bugyrait, ami ellen egyszerűen nem érdemes vitába szállni. Térdig mocsokban gázoló, dokumentarista és reális látásmódjával éri el, hogy a legszkeptikusabb néző is félredobja fenntartásait és elhiszi, hogy amit lát, az Dánia realista alvilági szemete, amiben a barátság vagy a szerelem pont annyit ér, amennyit fizetnek érte.

Frank és haverja Tonny, tréningruhás suttyók, akik drogkereskedéssel tengetik mindennapjaikat, néha felelőtlenül, de a drogterjesztő képzés alatt elsajátított alapvető szabályokat azért betartva. A film rögtön egy üzlettel kezdődik, ahol azonnal érzékeljük, hogy a két piti bűnöző kispályás rangjuk ellenére, komolyan veszik az üzletet és ha 5 ezerrel kevesebb a lóvé, akkor a drog sem tartja versenysúlyát. A Pusher első fele, Frank (Kim Bodnia) megismertetésével tölti az időt, látjuk honnan szerzi a drogot, szem- és fültanúi leszünk Tonyval (Mads Mikkelsen) való beszélgetésének, ahol a puncik rejtelmeit vesézgetik - tökéletesen odaillő dialógus - majd megismerjük a szerb Milo-t, a koppenhágai alvilág legfőbb terjesztőjét, aki barátságos mivolta ellenére, a szívedet is kitépné és a szádba tömné, ha nem adod meg időben a tartozásodat. A cselekmény pedig pontosan efelé orientálódik, amikor Frank kezéből kicsúszik egy üzlet és rengeteg pénzzel kezd el lógni a szerbnek.

Napról napra bontakozik ki a film - egy hét kálváriáját bemutatva - amely aztán a teljes kilátástalanságba süpped, ahol már nincs idő, nincs újabb lehetőség, csak a most van. Frank végiggázol a kapcsolatain, a kudarcok pedig egyre tetőződnek, a tartozás mértéke nő, és amikor már tudod, hogy a legközelebbi találkozáskor kivágják a térdkalácsaid, akkor nem tűnik őrültségnek kirabolni egy másik dílert, még akkor sem ha egy edzőteremben veszik körül kigyúrt állatok . A golyónál ők sem erősebbek. Persze a teljes elkeseredettség előtt Frank megmozgat minden kapcsolatot, amely képes lehet pénzt szülni számára, azonban eredménytelenné válik a sok kísérlet. A lejtő hosszú és Frank még csak a felénél jár, ezért úgy gondolja van még ideje. Prostituált barátnőjével találkozik, döglik a tévé előtt egy spangli társaságában, az idő pedig pénz, mint tudjuk, és kezdetét veszi a rohanás, az őrült pénzhajhászás, amiért bármilyen kapcsolat feláldozható, amiért képes valaki hazalátogatni csonka családjához, ami a lehető legmélyebb szégyennel tölti el, de nincs más esélye - csontig hatoló jelenet, amiben Frank arcára kiül minden őszinte érzelem és szégyenérzet, iszonyatos örvényű drámai pont.

Frank képes kislisszolni a halál előszobájából, az egyetlen kiút eltűnni a városból, amiben már helyet szorítana a belé totálisan szerelmes prostiba, s amikor már úgy tűnik minden összejön, akkor zuhan a legmélyebbre. Egy teljesen a semmiből felkapaszkodó látszólagos esélyre is rábólint, mintha sosem gondolta volna komolyan, hogy képes lenne itt hagyni ezt a helyet. Refn mielőtt végleg elhúzná előttünk a függönyt, ott hagy minket a gödörben, kilátástalanul, a nullával egyenlővé téve, ott ahová nem ér el semmilyen kéz, ahol nincs segítség. Mindent ránk bíz. Talán így a legjobb.

Kim Bodnia és Mads Mikkelsen remekül helyezi térbe, a két kisstílű dílert, ráadásul Frank elhidegülése minden emberi lénytől, rettegése és a semmibe való menekülése zseniális alakítás. Refn a lehető legjobb színészeket szerezte meg első rendezéséhez, ami nem makulátlan ugyan, de határozottan hiteles és egyedi, a maga mocskos és véres módján pedig gyönyörű produkció. 8/10.