„És ekkor a világ megtelt szörnyű zöld fénnyel.”
A rémkoppantók a „legkingesebb” King-regény. Hogy miért mondom ezt? Nagyon egyszerű: mert a szerzőre jellemzően terjedelmes, majd’ 1000 oldalon átívelő történet minden egyes bekezdésének minden egyes sorából a horrorkirály összetéveszthetetlen írói stílusának legjellegzetesebb motívumai köszönnek vissza. Már az alaphelyzet is ezt igazolja, King ugyanis szeret a lehető legegyszerűbb ötletekből építkezni, hogy aztán lassan, lépésről-lépésre vezesse egy olyan groteszk, rémisztő, mégis tökéletesen valósnak tetsző rémálomba a cselekményt, ami csakis az ő fejéből pattanhat ki. Az említett rémálom csírái most is – mint már annyiszor – egy teljesen átlagos Maine-i városkában szöknek szárba, amikor is Bobbi Andersen a szó legszorosabb értelmében belebotlik egy űrhajóba. Illetve az űrhajó azon apró részébe, ami a földből kikandikál. Ennek hatására Bobbi természetesen vehemens ásásba kezd, ám minél nagyobb darabot szabadít ki a repülő csészealjból, annál furcsább dolgok kezdenek el történni vele, és a helység többi lakójával. Egy gyerek eltünteti az öccsét, míg másoknak híres feltalálókat megszégyenítő ötleteik támadnak vagy kihullik az összes foguk. A kívülállókat pedig mintha valami láthatatlan pajzs tartaná távol a várostól. Egy dolog biztos: itt valami nagy disznóság lappang, ami Bobbi Andersen kertjébe vezethető vissza.