Clay és újgazdag haverjai egy koncertről igyekeznek egy eldugott sikátorba néhány gramm kokóval az orrukban, nevetve, kissé izgalomba hozva magukat. Miközben nézik a falnak támasztott tizennyolc-tizenkilenc év körüli fiú holttestét egyikük rágyújt egy jointra, majd körbekínál mindenkit. Valaki közülük meglökögeti a hullát, tuti halott-e? Tuti. Rip egy szál cigit dug a halott srác vértől cserepes szájába, a többiek rágyújtanak, bámészkodnak még egy darabig. Majd kisvártatva Rip azt mondja a többieknek, hogy húzzanak át hozzá, mert akar mutatni valamit, amit látniuk kell. Pont öt egész percig érdekelte őket, hogy találták egy túladagolásban meghalt, korukbeli srácot. És ez még nem a leggusztustalanabb érzéketlenség Bret Easton Ellis X-generációról szóló első könyvében.
20 évesen írta az első regényét, amit feljegyzésekből, random, papírra vetett oldalakból szerkesztettek végül össze, amely sikereinek küszöbét jelentette. Erre utal, ezt meséli el a Holdpark első hatvan oldalán keresztül, a mértéktelen alászállást a drogok közé, a sikertől való megrészegedést, mindent, aminek a kapuja a Nullánál is kevesebb volt.
Meglátszik. Azt írták a könyv hátoldalára, idézem: "..egészen rendkívüli az a szikár, póztalan, mesterkéletlen, tökéletesen kiérleltnek tetsző stílus, amellyel elmeséli a Los Angeles-i unatkozó fiatalok mindennapjait". Én ezt úgy fogalmaznám meg, hogy kiforratlan. Ellis stílusa olyannyira minimalista, hogy az már zavaró. Bár kétségtelenül illik az apátiába fulladt, burzsuj, kábszerfüggő fiatalok mindennapjainak hangvételéhez. Tőmondatból tőmondatba hajlongva dobálja felénk a lényegtelennél csak unalomban kiemelkedőbb semmitmondásokat, elpazarolt gondolatokat, ezért a könyv első fele hihetetlen monoton és érdektelen.
A főhősnek és a körülötte felbukkanó/eltűnő, többnyire biszexuális egyéneknek a prioritása a következő: drog, pénz, szex. Partiból partiba szédelgő gazdag zombicsürhe, akiknek a gazdagság, az anyagi javak szolgáltatta lehetőségek kirágták a szívét, és kiszipolyoztak belőle minden érzelmet. Ezért, amikor Ellis a keményebb, velősebb részekhez ér, az apatikus, szenvtelen elbeszélésmód kiválóan hangsúlyozza ki ezeket a borzalmas dolgokat. Jól áll a kokain- és heroinfüggésnek a stilizált narratíva. Mert kiskorú megerőszakolásától kezdve a bevezetőben taglalt eseményen keresztül a könyv második fele jócskán tartogat még beteges, perverz aberrációkat. Mondhatnám úgy, hogy megcsillan Ellis beteg elméje és felsejlik az Amerikai Pszicho-t és a Holdparkot megalkotó írói véna.
De ettől függetlenül a Nullánál is kevesebb számomra még mindig csak egy kiforratlan, nyers, olykor túlzottan monoton Vonzás szabályai. Ellis ennek megírását követően messze minőségibb, élvezetesebb olvasnivalókat alkotott, de ősfanoknak, rendszeres kábítószer-fogyasztóknak, és esetleg biszexuális, intellektuel tévelygőknek ajánlatos mű.
