„És ekkor a világ megtelt szörnyű zöld fénnyel.”

A rémkoppantók a „legkingesebb” King-regény. Hogy miért mondom ezt? Nagyon egyszerű: mert a szerzőre jellemzően terjedelmes, majd’ 1000 oldalon átívelő történet minden egyes bekezdésének minden egyes sorából a horrorkirály összetéveszthetetlen írói stílusának legjellegzetesebb motívumai köszönnek vissza. Már az alaphelyzet is ezt igazolja, King ugyanis szeret a lehető legegyszerűbb ötletekből építkezni, hogy aztán lassan, lépésről-lépésre vezesse egy olyan groteszk, rémisztő, mégis tökéletesen valósnak tetsző rémálomba a cselekményt, ami csakis az ő fejéből pattanhat ki. Az említett rémálom csírái most is – mint már annyiszor – egy teljesen átlagos Maine-i városkában szöknek szárba, amikor is Bobbi Andersen a szó legszorosabb értelmében belebotlik egy űrhajóba. Illetve az űrhajó azon apró részébe, ami a földből kikandikál. Ennek hatására Bobbi természetesen vehemens ásásba kezd, ám minél nagyobb darabot szabadít ki a repülő csészealjból, annál furcsább dolgok kezdenek el történni vele, és a helység többi lakójával. Egy gyerek eltünteti az öccsét, míg másoknak híres feltalálókat megszégyenítő ötleteik támadnak vagy kihullik az összes foguk. A kívülállókat pedig mintha valami láthatatlan pajzs tartaná távol a várostól. Egy dolog biztos: itt valami nagy disznóság lappang, ami Bobbi Andersen kertjébe vezethető vissza.

„Az emberek olyan mélyen beleszeretnek a fájdalmukba, hogy képtelenek maguk mögött hagyni.”

Sokan vannak.
Mindannyian menekülnek valaki vagy valami elől.
Talán ha néhány hónapra elbújnak a világ és annak minden baja elől, hogy egy elhagyatott színházépületben megírják forgatókönyvüket, regényüket, életük nagy művét, akkor később minden rendbe jön. Megvalósítják az Amerikai álmot.
A dolgok azonban nem úgy alakulnak, ahogy eltervezték. A papírok üresen fehérlenek, a tollak magányosan szenderegnek az asztalokon. Nem jön az ihlet, nem megy az írás. Már-már feladnák az egészet, hogy visszatérjenek régi életükbe, mikor rádöbbennek, hogy titokzatos meghívójuk fogva tartja őket.
Vagy ők tartják fogva saját magukat? Rabul estek saját démonaik ördögi vágyainak?

Clay és újgazdag haverjai egy koncertről igyekeznek egy eldugott sikátorba néhány gramm kokóval az orrukban, nevetve, kissé izgalomba hozva magukat. Miközben nézik a falnak támasztott tizennyolc-tizenkilenc év körüli fiú holttestét egyikük rágyújt egy jointra, majd körbekínál mindenkit. Valaki közülük meglökögeti a hullát, tuti halott-e? Tuti. Rip egy szál cigit dug a halott srác vértől cserepes szájába, a többiek rágyújtanak, bámészkodnak még egy darabig. Majd kisvártatva Rip azt mondja a többieknek, hogy húzzanak át hozzá, mert akar mutatni valamit, amit látniuk kell. Pont öt egész percig érdekelte őket, hogy találták egy túladagolásban meghalt, korukbeli srácot. És ez még nem a leggusztustalanabb érzéketlenség Bret Easton Ellis X-generációról szóló első könyvében.

A Rettegés mélye kapcsán szóba került könyvsorozat miatt előkapartam ezt a novellát a Libabőr szériából, amely még mindig kifejezetten kellemes olvasnivaló annak ellenére, hogy abszolút gyerekekre szabott minden egyes mondata.

Jerry és húga Terri, rokonlátogatóba érkeznek a nyáron egy házaspárhoz, akik a tengerparti házukban várják a csemetéket egy izgalmas nyári nyaralás élményének ígéretével. A két kölyök már az első napokban felfedezi a parttól nem messze elterülő temetőt, és azokban a megkopott, kissé elhanyagolt állapotú sírokat. Nem sokkal később a helyi kölykök pedig még azt is elárulják nekik, hogy a sötét, vészjósló barlangban egy 300 éves kísértet lakik. Már csak meg kell róla bizonyosodniuk..

„Ha egy félelmet nem lehet kifejezni, lehetetlen legyőzni.”

Ben Mears sikeres író. Ám lelkét sötét, gonosz emlékképek gyötrik, melyek gyökerei a régmúltba nyúlnak vissza. Ben éppen ezért ellátogat gyerekkora színhelyére, a Jerusalem’s Lot – röviden ’Salem’s Lot – nevű porfészekbe, hogy kiírja magából a dühöngő démonait. Számításait azonban némileg keresztülhúzza az, hogy a rémálmok forrását képező, és azóta is elhagyatottan álló Marsten-házat nem sokkal Ben érkezése előtt vette ki két titokzatos alak. A dolgokat pedig még tovább bonyolítja a város szürke hétköznapjait felforgató eltűnések és rejtélyes halálesetek hirtelen elszaporodása…

„-Kivel beszélgetett? – kérdezte a nővér.
- Egy régi barátommal. Nem láttam, amióta meghalt.”

Ha az ember Stephen King fiának születik, ráadásul írói vénáját apja nyomdokaiba lépve a horror-irodalomban kívánja kamatoztatni, akkor hiába is bújik holmi Joe Hill álnév mögé, attól ő még Joseph Hillstrom King marad. És bármennyire is szeretné elkerülni az összehasonlítgatást, hogy a papa árnyékából kilépve a maga útját járhassa, első regényét lapozgatva az embernek akaratlanul is fákon, almákon és eséseken kezd el pedálozni az agya. A szív alakú doboz ugyanis minden olyan elemet összeépít és minden olyan tartozékot magára aggat, ami elengedhetetlen kelléke egy King-regénynek. Ebből kifolyólag gonosz kísértetek és szörnyű látomások kergetik tébolyult tortúrába a könyv hőseit, s egyúttal annak olvasóit is, hogy vallomások és önvallomások álomképein át, igazi kingi zárással vessen véget az őrült hajszának. De bármennyire is tetten érhetők a hasonlóságok, Joseph Hillstrom King mégis jó úton halad ahhoz, hogy hamarosan Joe Hillként olvadjon be a legjobb kortárs horrorszerzők közé. Ennek pedig igazán egyszerű oka van: A szív alakú doboz jó.

„A tenger és a széljárás olyan amilyen.
Vagy alkalmazkodik hozzá az ember hajója, vagy elsüllyed.”

Steinbeck 1937-ben eme kisregénnyel hódította meg a közönséget. És miután az utolsó mondat végeztével letesszük a könyvet, kétségtelenné válik, hogy miért. Az Egerek és emberek kisemberek sorstragédiáiba nyújt egyszerre betekintést és átélést a lehető legegyszerűbb elbeszéléssel. S habár talán közhelyesen hangzik, de mégis: tiszta és őszinte. Kvázi száz oldal alatt épít lerombolhatatlan hidat az ember lelkéhez.

George és Lennie két alkalmi vándormunkás, akik egyik tanyáról vándorolnak a másikra, hogy a kemény fizikai munkával megszerzett bérükből valahogy eltengődjenek. Egyik állomásukba nyer az olvasó bepillantást, amelynek aztán olyan végzetes következményei lesznek, amely egyaránt kihat mindkettejük életére.

„Az emberek szeretnek szörnyeket és szörnyűségeket kitalálni, mert akkor ők maguk kevésbé tűnnek szörnyűnek.”

A hazánkban is népszerű Witcher-játékok alapjául szolgáló világot a lengyel Andrzej Sapkowski álmodta meg, s vetette papírra különféle novellák és regények formájában.  A magyarul Vaják névre keresztelt sorozat második, ám a történet időrendiségét tekintve első kötete Az utolsó kívánság című novellafüzér, amely Ríviai Geralt, a vaják (értsd: mutáns szörnyvadász) egy-egy kalandját regéli el. A főhős emlékeiből felépülő, vérben, izgalmakban és váratlan fordulatokban dúskáló fejezeteknek pedig a jelenben párhuzamosan futó, hosszabb-rövidebb közjátékok adnak értelmet, ill. biztosítanak kapcsolódási pontot. Természetesen itt-ott becsúszik néhány kevésbé érdekes rész is, de a kötet egészét nézve ez könnyűszerrel megbocsátható; a már-már költői igénnyel megírt szexjelenettel való nyitány is előrevetíti, hogy nem akármilyen könyvvel lesz dolgunk.