Ennek is eljött az ideje, az autobotok és az álcák harmadszor is összecsaptak a vásznakon, hogy eldöntsék a világ sorsát. A legnagyobb kérdés pedig az, hogy a földönkívüli robotok végső csatája méltó befejezése lett-e Bay Transformers-trilógiájának? Nos, a sorozathoz képest minden bizonnyal, ám a Transformers-névhez képest viszont annál kevésbé.
Tim Burton egy szürreális szubjektív világot teremtett, Joel Schumacher két végtelenül egyszerű és buta, - de szórakoztató, igen még a Schwarzis sem annyira mélypont, mint ahogy harsogják - popcornfilmet hozott ki a DC képregényéből. Christopher Nolan ebből a valóságon túlra kergetett, feszülős latexruhába bújtatott, gyerekes köntösből húzza ki a Batman-filmeket: megfogja és leráncigálja a fellegekből, lecsiszolja róla a felesleges giccset, elegánsan felöltözteti és emberivé faragja. Ha pedig szuperhős-mítoszt igyekszik egy rendező realista mozivá adaptálni, arra a kíváncsi szemek mindig odaszegeződnek. Vagy azért mert ők maguk sem akarják elhinni, hogy ez lehetséges, vagy azért, mert olyan elvetemült vadfanatikusok akik alig várják egy-egy hasonló projekt beteljesülését - vagy a kettő mértékarányos kombinációjából kinyert vegyület miatt, amit úgy hívnak, hogy kíváncsiság. Egy a lényeg, hogy lehetséges: mert jött Nolan és úgy felrúgta a képregény adaptációk szabályszerű struktúráját, hogy Hollywood még akkor is beleremegett ha már kezdték teljesen körbegyűrűzni a képregényfilmek.
(Ez az írás először a gépnarancson jelent meg.)
Lewis Teague '80-ban elkövetett filmje nem akar innovatív lenni: állatos horrornak bőven nem az első, a cselekménye pedig nyílegyenesen lineáris. Az Alligator pusztán szórakoztatni akar, miután bebiflázta a zsáner kliséit, egyenként felmondja őket és semmi más szándéka sincs azzal, hogy egy csatornában kinevelt vadállatot ereszt Chicago lakosságára - ami ráadásul akkora, mintha négy bölényt vacsorázott volna az előző estén - minthogy szórakoztasson. Illetve lehet, hogy ijesztő is szeretett volna lenni, de már mindegy. A karakterei ebbe a sablonszkriptbe pedig abszolúte passzolnak: kemények, tenyérbemászóak, dögösek, rekedtes hangon osztják az észt és persze úgy hullanak, mint a legyek. Igazából eme alantas cél eléréséhez szükségtelen néhány ügyes speciális effekten kívül bármi mást a filmbe erőltetni - már persze csakis akkor, ha ezek a hozzávalók végig képesek tartani a színvonalat.
Ha azt veszem, hogy a környezetemben anno jó páran a fagyott földig lehúzták a filmet, miközben a kritikák folyamatosan mennyországig dicsérő szavakkal illették, nem túl nagy meglepetés, hogy végül milyen két gondolatot váltott ki belőlem: 1, pozitívan csalódtam. 2, a negatív és a pozitív oldal is jogos. Neill Blomkamp rövidfilmje egész estés verzióvá bővítve ugyanis remekül példázza a társadalomkritika modern bemutatását, miközben az ál-dokumentarista opció néhol erősen áthajlik a nevetségesség határán túlra, ráadásul a végén ezt a fajta realista ábrázolást levetkőzi magáról. A District 9-ban mégis az a legszebb és legerényesebb vonás, hogy abszolút elgondolkodtatja és vitára készteti, megosztja a nézőit. De persze ha nem humánus, érző földönkívüliekkel, hanem kitaszított afrikai őslakosokkal rendezte volna meg első nagyjátékfilmjét Blomkamp, akkor inkább egy rétegdráma született volna belőle és a kutya nem beszélt volna róla ennyit. De Peter Jackson szponzorinjekciójának hála nem így történt.
Az első rész szánalmasan borzalmas totális újrafelhasználása a 90-es éveket végig filmező Edward Furlonngal a főszerepben. Igazából ez a fontos tudnivaló. Nincs semmi elrugaszkodás, a kreativitás nulla, totál ugyanazt látjuk, csak három évvel később és százszor szarabb kiszerelésben, rosszabbnál rosszabb színészi játékkal. A két gyerekszereplő néha azért egész vicces, ráadásul főgonoszon már rég sikerült ennyit 
visítanom, mert amit Clancy Brown Gus Sheriffként művel, azt horrorparódiás színészekpalántáknak kéne oktatni.
Az érdekes, hogy a folytatás 3 évvel később készülve eleinte egész szép gore elemeket mutat, a maszkok is teljesen vállalhatóak, de KIZÁRÓLAG az elején. Később ugyanolyan ósdi farkasfejeket és plüssállatokat vonultat fel, mint az első rész néhány jelenetében. Csak míg ott a hangulat simán elfeledteti velünk a kilógó technikai megoldásokat, itt egyenesen irritálóan gagyivá és viccé csonkítja az amúgy is könnyfakasztóan nehezen végigülhető másfél órás játékidőt. Még szerencse, hogy van humorérzékem: mert azt a logikátlan baromságot, hogy a Sheriff azért lövi le mostohafia szerencsétlen kutyáját, mert az kettőt ugat, miközben ő az asszonyt döngetné, azt csak elviccelni lehet. Vagy amikor a két gyerek látja meghalni a Sheriffet és ahelyett, hogy elmondanák mi történt és nekik az égegyadta világon semmi közük hozzá, inkább mennek és eltemetik. Azt a fickót, aki már élve is egy elcseszett baromállat volt, az indiántemető valószínűleg egy délután a srácokat baseballozni vivő, megértő mostohafatert varázsol belőle. Meg a faszt: megnyúzza az otthon nevelgetett nyulait, majd undorítóan a szájába tömi végül lemészárolja a saját családját. A film végét firtatni sem érdemes, addigra annyira tele lesz a tökünk, hogy imádkozva ülünk, hogy az utolsó perceit számláljuk.
Tehát: Kedvencek Temetője 2 = lélegzetelállítóan szar folytatás, amely az első rész összes pozitívumát egyenként tapossa végig. Ötlettelen, zavaróan buta horror, amely már akkor halott volt, mikor még meg sem született. 3/10
Poszt-apokaliptikus vérbő vámpírmozi Jim Mickle agyából. Kerüljük ki a zsánerben elkövetett produkciókkal való összehasonlítást, mert nem volt olyan kritika, amely el ne lőtte volna az összes szóba jöhetőt. Inkább teszek két végpontot a meghatározásukra: vérgőzös-röhögős-gore és zavarba ejtően realista disztópia - az aszexuális korcsszerelmek nem férnek bele a képbe. Nos, a Stake Land a két végpontból inkább utóbbira hajaz minden innovatív szándéktól mentesen, viszont ahogyan mindezt csinálja az dicséretes: brutális, dinamikus sodrású, mocskosan karakterisztikus horror, amely mellőzi a felesleges giccset. Hát nem szép?
A legrosszabbra is fel voltam készülve a rendező személye, nevezetesen Catherine Hardwicke miatt – igen, ő az, aki pár éve megajándékozott minket az Alkonyat című remekművel -, éppen ezért én lepődtem meg a leginkább, amikor azon kaptam magam, hogy nemcsak elviselhető ez a film, de valahol még tetszik is. A véleményemet feltehetően nem sokan fogják osztani (az eddigi kritikák is ezt igazolják), hiszen számtalan hibát elkövet a Red Riding Hood, de ha hagyjuk, hogy magával ragadjon az amúgy egészen kellemes hangulata, azzal sokkal élvezetesebbé tehetjük ezt a bő másfél órát.
Milo a körülötte lévő drogmocsár egykori uralkodója mára már egy kiöregedett, a lépést nehezen tartó, befásult drogossá változott, aki élete sehová sem tartó hömpölygését egyre nehezebben viseli. Amikor a folyamatosan feljebb törő fiatal generációnak kell szívességet tenned, a tisztes társak és segítségre váltható ígéretek száma egyre szűkül, nem tehetsz mást, mint beállsz, elfogadsz, és megpróbálod tartani a lépést. Milo nehezen ugyan, de megpróbálja ezt tenni: anonim droggyűlésekre jár, lánya szülinapját szervezi és üzletet köt, még akkor is ha az ecstasy terjesztése nem a szakterülete. Mindent megtesz, hogy fent tudjon maradni, annak ellenére, hogy az idő már fakóvá és torzzá koptatta. De akármilyen eltökélt pont úgy csúszik lefelé a lejtőn, mint Frank és Tony. A Pusher 3 kiábrándító és olyannyira keserű, mocsoktól bűzlő realista gengszterfilm, hogy az embernek a belét is kifordítja. Paradox módon pont ettől lesz gyönyörű, és kurvára igaz.
Neil Marshall neve ismerősen csenghet, hiszen az elmúlt évek egyik legkomplexebb horrorját tette a le az asztalra The Descent (A barlang) címen. Profin fecskendezte tele feszültséggel a túrázni induló fiatal barlangászó csajok történetét, akik nem sejtették, hogy a csákányt ezúttal másra is kell majd használniuk, mint az eredeti rendeltetése. A Descent egy vaskos, szilárd szerkezetre felhúzott adrenalin-bomba, ami a Dog Soldiers-ről nem mondható el, sőt, kifejezetten ambivalens, hiszen újra és újra szétesik a film - hol az akciók, hol a forgatókönyv miatt - apró húscafatokra. A vérfarkas mítosz korrektül történő filmbe adaptálása amúgy sem könnyű feladat, számos elkeserítő példa akad rá, és hát Marshall első rendezésében sem sikerült.
Nem semmi kis zúzdával lettünk gazdagabbak, hála a Drive Angry-nek, aminek értelme ugyan nem sok van, ám fergeteges pillanata annál több. Természetesen ez is egy olyan film, amit nem szabad komolyan venni, hanem csak élvezni kell, ahogy felbőg a motor, és durrog a shotgun, a rosszfiúk meg egymás után harapnak a fűbe, mert Nicolas Cage visszajött a Pokolból, és a haragja féktelen.
