Valami gyerekkori visszamaradottság lehet nálam, hogy élek-halok a kalózos sztorikért, ezért a Karib-tenger kalózai sorozatot igazi kincsként tartom számon; imádom mindegyik részét. Természetesen az első az etalon, amit nem lehet überelni, így célszerű különválasztani a többitől, és ha így teszünk, akkor az Ismeretlen vizeken tökéletesen beleillik a folytatások sorába. Szerencsére semmivel sem rosszabb, mint a második, ill. a harmadik rész.

George R. R. Martin könyvét feldolgozó sorozat, amit az HBO vett a kezébe, kis nyugalommal eltöltve minden olvasót és fantasy rajongót, hogy bizony a minőségi faktor igen magasan foglal helyet. A sorozat, amelynek a promó-kampánya hazánkban nagyobbra duzzadt, mint a Bölcsek kövére filmek hátsói összeadva, a kérdés viszont adott, hogy mennyire lesz ez elég. Ha a pilot eredetiségét, a kosztümös atmoszférát és a karaktereket veszem alapul, akkor bizony halványan kirajzolódik a jövő, ami jókat sejtet. Viszont ha az itthoni nézőket veszem figyelembe, akkor az első rész csak egy darab csont kevés húscafattal.

A helyzet az, hogy nagyon vártam a Season of the Witchet, mert ugyan ki ne volna kíváncsi egy középkori dark-fantasyre Nicolas Cage-dzsel és Ron Perlmannel? Hát az, akinek van egy kis esze, és inkább megkíméli magát eme nézhető, ám minden szempontból csalódást keltő filmtől.

Nem is tudom, hányadik filmje már ez zsinórban Cage-nek, ami első ránézésre piszok jónak ígérkezik, de végül nem képes túlnőni a középszar kategórián. Pedig most biztató előjelnek ott volt Perlman is, aki azért nem nagyon szokta silány termékekhez adni a nevét, és persze az sem egy elhanyagolható szempont, hogy a Boszorkányvadászat bizonyos jeleneteit becses hazánkban forgatták.

Tűkön ülve vártam a Sucker Punchot már az első trailer óta, és bár a rengeteg mérhetetlenül negatív kritika némileg elbizonytalanított, mégis azt kell mondanom, hogy cseppet sem csalódtam Snyderben. Pontosan azt rakta elém, amit az előzetesben megígért, nem többet, és nem kevesebbet. Egy hihetetlenül látványos akcióorgiát kaptam, ami néhol ugyan komolyabb a vártnál, de nem szabad bedőlni neki, mert könnyen a szórakozás rovására mehet.

A Fairy Tail egy olyan világba kalauzol el bennünket, amelyben a mágia tudománya kulcsfontosságú szerepet játszik az emberek életében. A varázslók rendszerint céhekbe tömörülnek, ahol képességeik fejlesztése mellett különféle küldetéseket vállalnak el, amikkel az egyszerű emberek nem tudnak megbirkózni.

A dark fantasy rajongók nem mondhatják el magukról, hogy különösebben el lennének kényeztetve, ezért nagy hiányt igyekszik pótolni a Solomon Kane, ami nem lett ugyan egy eget rengető alkotás, de a maga nemében egész szórakoztató.

Túl sok meglepetést nem tartogat az alaptörténet, miszerint az egykor kegyetlen, ám azóta jó útra tért harcosnak – bármennyire is nem szeretné – kardot kell rántania, hogy jótevőinek szeretett lányát kiszabadítsa a gonosz fogságából.

Hatalmas újdonságokra nem kell számítani, de az apróbb fordulatok néha váratlan vakmerőséggel szállnak szembe a giccses hollywoodi klisékkel, és ezek máris sokat javítanak az összképen. A csavarosabb történet mellett a karaktereket hiányoltam nagyon. Van a békés harcos, meg a gonosz ellenség, a többiek viszont csak jönnek-mennek, és nincs egyetlen olyan karakter sem, aki állandó részese lenne az eseményeknek, vagy egy olyan segítőtárs, aki időnként feldobná egy picit Solomon szürke hétköznapjait.

Megint azt csinálta a sorozat, amihez a legjobban ért. Felvezetett egy necces szituációt, amiből baromi jól vágták ki magukat. És persze szórakoztatott. Ráadásul két kézzel nyújtózom a következő évadért. Ez az amikor olyat tudnak, hogy becsúszik egy hármas, mint Nathannek.



Egyetlen egy zavaró dolog volt a második évadban az előzőhöz képest, mégpedig az, hogy nem tudták mi a fene legyen a fő szállal. Volt is, meg nem is. Ami volt az viszont nem volt túl erős, ezért inkább a minden részben mutatunk valami újat dologgal jöttek, amin persze visítva lehetett szórakozni, csak közbe nem kötötték annyira egymáshoz az epizódokat.

Ez a jövőből jöttem mesterségem címere ügy egy picikét sántított. Az viszont mindenképp elismerésre méltó, hogy maradtak a töménységnél. Nincs időhúzás, nincsenek felesleges kitérők, azonnal kapjuk az arcunkba a lényeget. A felfedezés ilyen volt például, amikor ugye hirtelen kirobban a hír a képességekről. Szintén necces, "nanee!" felkiáltások hangoztak el a számból a nézés közben, de persze erre remek fegyverük, képességük van az íróknak, hiszen bármikor kivágják magukat ezekből a csapdákból. Közben pedig tolták folyamatosan a betegebbnél betegebb képességeket (csávó aki a játékban él, +1?) vagy pl. a tejesember személyében. Ezt azért mondjuk rendkívül furcsáltam, hogy mennyi embernek lett hirtelen képessége, és hogy mennyire könnyedén veszi mindenki. Az abszurdítás még túlzóbbá vált, mint az első évadban, mert ott volt még némi földhöz ragadtság, itt most lehetett érezni, hogy kezd eltűnni. Meglátjuk, hogy ez hátrányára vagy előnyére változik-e majd.


I am Jesus Christ.

Nathan sírva röhögős szövegeit csak éltetni lehet, maradt szinten a csávó, talán egy kicsivel még elfajzottabb poénok voltak, mint eddig. A tesós epizód drámailag maximálisan hozta magával a hangulatot, durva szellemi ütést okozva a befejezéssel. Tudnak, mondom. Tehát, természetesen a sok agyzsibbasztáson túl, dráma is akad, de az izgalmi faktort sem dobták a kukába, minden részben van valami ami pumpálja az adrenalint.

Az évadzáró vége meg epic volt. Ahogy sávot váltottak, majd szépen elhúztak abból a helyzetből, amit az ostoba döntésekkel hoztak a fiatalok, az ragyogó lépés. És persze meghagyták, hogy magunkban örlődjünk azon, hogy mondjuk Nathan mit fog reagálni ebben a szituációban. A csalódás kizárva. Nem tudom mennyire tartják ezt a kaotikusságot a következőkben, a lehetőséget ügyesen kidolgozták ismét, hogy majd élhessenek vele. Benne van a 3 legjobban várt sorozatomban a 3. évad. Next level!

A pontszámot majdnem elfelejtettem: a főszállal való bukdácsolás miatt 1 pontot levonok, a 8/10 viszont bivaly erős.
 

Az angolok odabasznak, ahogy illik, ők már csak ilyenek. Arról beszélek, hogy olyan a sorozat, mintha a Skinst megfűszerezték volna némi horror/thriller beütéssel. Kicsit sarkítok, de képzeljétek el, hogy milyen lett volna a Heroes ha van tökük a készítőknek és ezt nem is felejtik el? Gondolom megvan, na, az angolok bizony megcsinálták.

Nicolas Cage egy-két kivétellel eléggé közepes filmeket fogott ki az utóbbi évtizedben, és sajnos ez alól a Varázslótanonc sem kivétel. Igaz, egy fokkal jobb volt, mint vártam, de még így sem tudok túl sok jót mondani róla. Lehetőség pedig lett volna benne bőven, mégse tudták kihasználni a forgatókönyvírók.

A látványos, és talán kicsit túlságosan is pörgős kezdő percekből megtudjuk, hogy ezer éve egy árulás következtében meghalt Merlin, a legnagyobb varázsló, ám utolsó szavaival megbízta tanítványát, Balthazart, hogy keresse meg az utódját, és adja oda neki a sárkányos gyűrűjét. Közben pedig vigyáznia kell a babára, amibe mágiával bezárták a nagyon gonosz varázslónőt és csatlósait.  Balthazar azonnal el is indul a fiú keresésére, de a kutatás egy picit elhúzódik, egészen pontosan napjainkig, amikor is egy véletlen folytán előkerül az utód, aki természetesen egy New York-i lúzer srác, mert mi más is lehetne? Dave, miután olyan szerencsétlen, hogy kiengedi a babából az áruló Maxim Horvath-ot (igen, a nevén én is mindig felröhögtem, amikor szóba került), rögtön állhat is neki elsajátítani a varázslás minden csínját-bínját, mert a gonosz Horvath (hihi) a babára pályázik, és ha az a kezébe kerül, akkor kiszabadul a még mindig nagyon gonosz varázslónő, akinek szándékában áll élőhalott seregeivel leigázni a világot.

Már nem azok az idők járnak, amikor nyugodt szívvel ülhettünk be egy animációs filmre, biztos tudatában annak, hogy remekül fogunk szórakozni, kortól függetlenül. Elég sok gyenge eresztés látott napvilágot az utóbbi néhány évben, de szerencsére a Dreamworks égisze alatt készült Így neveld a sárkányodat nem tartozik közéjük. Így kellene talán néhány rendezőt is megnevelni, hogy megtanulják, hogyan lehet nulla ötletből látványos és élvezhető mesét rittyenteni.