Nicolas Cage egy-két kivétellel eléggé közepes filmeket fogott ki az utóbbi évtizedben, és sajnos ez alól a Varázslótanonc sem kivétel. Igaz, egy fokkal jobb volt, mint vártam, de még így sem tudok túl sok jót mondani róla. Lehetőség pedig lett volna benne bőven, mégse tudták kihasználni a forgatókönyvírók.

A látványos, és talán kicsit túlságosan is pörgős kezdő percekből megtudjuk, hogy ezer éve egy árulás következtében meghalt Merlin, a legnagyobb varázsló, ám utolsó szavaival megbízta tanítványát, Balthazart, hogy keresse meg az utódját, és adja oda neki a sárkányos gyűrűjét. Közben pedig vigyáznia kell a babára, amibe mágiával bezárták a nagyon gonosz varázslónőt és csatlósait.  Balthazar azonnal el is indul a fiú keresésére, de a kutatás egy picit elhúzódik, egészen pontosan napjainkig, amikor is egy véletlen folytán előkerül az utód, aki természetesen egy New York-i lúzer srác, mert mi más is lehetne? Dave, miután olyan szerencsétlen, hogy kiengedi a babából az áruló Maxim Horvath-ot (igen, a nevén én is mindig felröhögtem, amikor szóba került), rögtön állhat is neki elsajátítani a varázslás minden csínját-bínját, mert a gonosz Horvath (hihi) a babára pályázik, és ha az a kezébe kerül, akkor kiszabadul a még mindig nagyon gonosz varázslónő, akinek szándékában áll élőhalott seregeivel leigázni a világot.

Kicsit hosszúra nyúlt a történet ismertetése, de nem kell megijedni, enélkül is könnyűszerrel előre megjósolható a film minden egyes momentuma. Vannak amúgy nagyon jó ötletek benne, de amint valami kis kreativitást vihettek volna a dologba, az írók mégis mindig inkább a sablonos megoldást választották. Ez pedig annyira lekötötte őket, hogy nem vették észre azt a rengeteg logikai bakit, amit sikerült belezsúfolniuk a forgatókönyvbe. Ezekre most nem térek ki, úgyis mindenkinek kiszúrják a szemét, aki bepróbálja a filmet.

Vegyünk egy hajtűkanyart, és térjünk vissza a klisékhez, amik a párbeszédeket sem kerülhették el. „Te vagy a kiválasztott” meg „Ürítsd ki az elmédet” és ezekhez hasonló, ezerszer hallott mondatok hagyják el többek között a Balthazart alakító Nicolas Cage száját, aki mellesleg úgy néz ki a filmben, mint egy lezüllött Van Helsing. Ő lesz a tanítómestere Dave-nek, és mellesleg elég jól küldi a varázslást. Tud többek közt Hadouken-szerű plazmanyalábokat, meg tűzgolyókat lőni, és ezeket látvány szempontjából egészen jól kivitelezték a készítők. A látvánnyal nem is nagyon volt problémám, talán egy-két mágiával létrehozott szörnynél lógott ki a lóláb. A tűz, a villámok, és egyéb effektek viszont nagyon feldobták az akciójeleneteket. Igaz, a varázslós részektől eleinte féltem egy kicsit, mert a legtöbb mágus csak gyűrű segítségével képes varázsolni, és ettől néha olyan érzés fogott el, mintha a Green Lanternt nézném, de szerencsére hanyagolták egy idő után.

Humor is akad elvétve a filmben, de sajnos ezek leginkább a főszereplő srác bénázásaira éleződtek ki, amit Jay Baruchel még jócskán túl is játszott, így sokszor csak kínomban vigyorogtam, bár néhány poén azért nálam is betalált. A színészek közül mindenesetre Nic Cage és Alfred Molina azok, akik igazán jól teljesítettek. Pozitívumként emelném ki a továbbá a film zenéit, amik kellően megalapozták a hangulatot.

Nem lett rossz a Varázslótanonc, de jóval többet ki lehetett volna hozni belőle. Nézhető, és egészen szórakoztató is, de nem nyújt maradandó élményt. Egy próbát szerintem mindenkinek megér, én mindenestre a színészek rajongóinak és a fantasy-t kedvelőknek ajánlom elsősorban. Kicsit talán szigorúan írtam róla, de egy 6/10-et azért mindenképp megérdemel.