Ne szólj be, mert átpofozlak a jövő hétre!
A Dimps fejlesztőcsapata meghallgatta a Dragon Ball rajongók évtizedes imáit, és végre olyan játékot készített, ami méltó a címéhez. Ráadásul voltak olyan jófejek, hogy a PC-sekről sem feledkeztek meg, így mostantól minden DB-fan szobájában harsoghat a Kamehameha!
Megyünk lopni
A lopakodós játékok történetében úttörőnek számító Thief-sorozat újraélesztésére 10 évet kellett várnia a nagyérdeműnek, ám Garrett zsebei ez idő alatt kiürültek, s ránk vár a feladat, hogy újra púposra tömjük őket. A magának való, morcos mestertolvaj visszatért szülővárosába, a sejtelmesen csak "A Város"-nak titulált gótikus és viktoriánus kori stíluselemekből megálmodott, barátságtalan környékre, ahol mindig zuhog az eső, és a különböző társadalmi rétegek érdekharcai mellett titkos csoportok okkultista szeánszai vetnek árnyékot az amúgy is borús alaphangulatra. Ebben a miszticizmussal átitatott, steampunk-elemekkel kiegészített dark fantasy környezetben kell elboldogulnunk és számos rejtély végére járnunk, mialatt degeszre tömjük zsebeinket. Nem lesz könnyű dolgunk, ennyit elárulok.
Született túlélő
17 évvel bemutatkozása után Lara Croft, a kalandorok koronázatlan királynője a Crystal Dynamics merész és újító szellemiségének hála, drasztikus változásokon ment keresztül. A rettenthetetlen amazon különféle képességeitől, tapasztalataitól és legendás mellbőségétől megfosztva egy fiatal, kissé még naiv és esetlen – de továbbra is igen dekoratív – régészpalánta képében indul újraálmodott élete első kalandjára. Tele álmokkal és reményekkel, a felfedezés vágyától fűtve vág neki az ismeretlennek, nem is sejtve, hogy hamarosan az ő és társai életéért kell küzdenie egy rejtélyekkel és talányokkal, akadályokkal meg persze fegyveres ellenlábasokkal teli szigeten.
A pofátlan szuperhős virtuális ámokfutása
Deadpool idehaza nem egy ismert figura - bár a Marvel+ képregényfüzetek oldalain mostanában bérelt helye van (tessék begyűjteni, mert szenzációs!) -, ezért egy picit járjunk utána. A Wade Wilson névre keresztelt ürgével jól elbánt az anyatermészet: Nem elég, hogy kezelhetetlen rákkal és elmebajjal áldotta meg a (bal)sors, még egy félresikerült katonai kísérlet áldozatává is vált, mely során úgy eltorzult az arca és a teste, hogy még a jó édes anyja se ismerne rá. Nagyjából úgy néz ki, mint akit Hulk alaposan megrágott, aztán kiköpött, de Deadpoolt ez egyáltalán nem zavarja, mert legalább Rozsomákot megszégyenítő regenerációs képességre tett szert, meg amúgy is, szarik ő nagy ívben mindenre.
Egy nagyra nőtt kisgyerek ő, aki két dolgot szeret igazán a markában tartani: valami gyilkolásra alkalmas eszközt, ill. a jól megtermett női kebleket („Boner, engaged”). Egy napon azonban, mialatt a tökeit vakargatja lepusztult albérletének feslett kanapéján, ráébred, hogy igazán megérdemelne már egy saját videojátékot. Egy telefonjába meg egy kis fenyegetésbe kerül, és meg is kapja. Ahogy mi is megkapjuk, ami nekünk jár…
Bár a jelenlegi konzolgenerációnak még koránt sincs vége, már több, mint ildomos visszaemlékezni azokra a darabokra, melyek miatt megérte a most futó gépek által kínált világba csöppenni. Nyilván azok a nagy címek, amik csak ezután fognak megjelenni - de máris rájuk aggasztható a klasszikus jelző -, nem szerepelnek, hacsak listánk végére érve nem kerül kezeim közé. Máris felvetődik a kérdés bennem, jobb volt-e ez, mint az előző generáció? Meglátjuk. A felsorolás végén pedig megvizsgáljuk a mérleg másik nyelvét is.
Játék indít – grafika maximumra – nehézség (férfiasan bevallva) csak hardra, de megvan az oka – robbanás – holy shit!!! Belecsöppentem a 3. világháborúba basszameg! Fingom sincs, hogy kivel vagyok, hogy ki az ellenfél, de lőnek rám mindenhonnan, jobbról rakéták, fentről repülőgépek bombáznak, a sarki bódé lángokban, de nyomulunk előre ezerrel a fiúkkal és a jó öreg M4-es fegyverekkel (egyszer hátra is néztem, és ott semmi nem történt, de egye fene, csak én vagyok olyan hülye, hogy megforduljak körbenézni egy pillanatra), szóval úgy éreztem magam, mint egy porszem a gépezetben, annak ellenére, hogy mindenkit én lövök le – a lényeg, hogy azonnal beszippant a Modern „fucking” Warfare érzés...Egy perc megállás nincs, Price kapitány is feltűnik, sőt még a második rész Soap-ja is, akit szitává lőnek kétszer, ráomlik egy háztömb, a szájában robban egy gránát, de kap egy adrenalint a szívébe, és már kézen fogva írtjuk a sötét ruhába öltözött elit harcosokat az egyre erősödő kísérő zenére!! Ember, ez egy igazi akciófilm!!!
Igazi hardcore poszter. Szerintem a fél team egy héten át tervezte
4 óra 30 perc és véget is ért a Makarov által kirobbantott világméretű összecsapás; két izzadt, büdös, vizes póló hever a szobám sarkában, a szomszéd már 2 órája csengetett folyamatosan, hogy mi a faszom ez a hangzavar, a telefonomon 11 nem fogadott hívás, de… én vagyok a világ királya.
What's the problem??
Így kell ezt csinálni, kérem szépen. A Rocksteady 2009-ben már megmutatta, milyen a jó szuperhősjáték, a rajongók pedig egyöntetűen a műfaj netovábbjának kiáltották ki az Arkham Asylumot. Az elsöprő siker fényében a folytatás érkezése már-már törvényszerűnek tűnt, és két évig tartó lelkes fejlesztés után végre napvilágot látott a fiúk dolgozószobájában az Arkham City. A játékkal kapcsolatos elvárások nem voltak kicsik, hogy úgy mondjam, a készítők ráadásul nem csak azt ígérték, hogy hozni fogják az általuk felállított igen magas színvonalat, hanem még bőven túl is szárnyalják azt. A kijelentés pedig bármennyire is tűnt egy jelentéktelen marketingszövegnek, azt nekünk most mindenképpen le kell szűrnünk, hogy a Rocksteady fejlesztői bizony szavatartó emberek.
Ebben a városban valami nagyon bűzlik
Emlékszem 8-10 évvel ezelőtt volt az a bizonyos karácsony, amikor egy osztálytársam kölcsönadta az első részt (azóta se kapta vissza). A Karácsonyból semmi nem rémlik, fogalmam sincs milyen ajándékot kaptam vagy hogy fehér volt-e avagy szutykos és borongós, de az tisztán előttem van, hogy a klaviatúra fölött görnyedve maximális átszellemültséggel róttam a pályákat, vetődtem lassítva két 9mm-essel a kezemben és tisztogattam a világot a bűnözőktől. Max szájára varrt fertelmesen otromba vigyoráról nem is beszélve. A második részt csak jóval később szereztem be, de a hangulat nem hogy nem változott, hanem még pulzálta feljebb a játékélményt. Folyton szakadó eső, szűk utcák, golyózápor, pattogó töltényhüvelyek és természetesen a nő, akiért meghalnál. Max depresszióból, bosszúvágyból és fájdalomból összegyúrt karaktere bármelyik Raymond Chandler regényben megállná a helyét. Rideg, mocsokkal bélelt nyomozó, akinek a lelkét tonnányi tornádó torzította, fájdalomcsillapítókon él, és azon kívül, hogy minden rohadéknak a szeme közé ereszt egy golyót nap, mint nap, egyetlen halványan kirajzolódó reménysugár sziluettje tartja még életben: Mona Sax. A NŐ.
Emlékszünk még arra a nem is olyan távoli világra, amelyben a fronton — klasszicista módon — két szemmel is látható hadsereg állt egymással szemben és harcaik addig tartottak, ameddig a hadianyaguk kitartott? Eszünkben van-e még az a rettenetes, ám mégiscsak igazságos kor, ahol láthatóak voltak az ellenségek és könnyedén be tudtuk őket azonosítani egyenruhájuk, esetleg felvarrójuk alapján? Ma már aligha jut eszünkbe. Jelenleg ugyanis a terrorizmus korát éljük, ahol két terrorista pólus áll egymással szemben idestova már kettő évtizede, amely pólusok jól körülhatároltan szervezett és szervezetlen terrorizmusra tagozódnak fel.
Nos, hol is kezdjem?
