Emlékszem 8-10 évvel ezelőtt volt az a bizonyos karácsony, amikor egy osztálytársam kölcsönadta az első részt (azóta se kapta vissza). A Karácsonyból semmi nem rémlik, fogalmam sincs milyen ajándékot kaptam vagy hogy fehér volt-e avagy szutykos és borongós, de az tisztán előttem van, hogy a klaviatúra fölött görnyedve maximális átszellemültséggel róttam a pályákat, vetődtem lassítva két 9mm-essel a kezemben és tisztogattam a világot a bűnözőktől. Max szájára varrt fertelmesen otromba vigyoráról nem is beszélve. A második részt csak jóval később szereztem be, de a hangulat nem hogy nem változott, hanem még pulzálta feljebb a játékélményt. Folyton szakadó eső, szűk utcák, golyózápor, pattogó töltényhüvelyek és természetesen a nő, akiért meghalnál. Max depresszióból, bosszúvágyból és fájdalomból összegyúrt karaktere bármelyik Raymond Chandler regényben megállná a helyét. Rideg, mocsokkal bélelt nyomozó, akinek a lelkét tonnányi tornádó torzította, fájdalomcsillapítókon él, és azon kívül, hogy minden rohadéknak a szeme közé ereszt egy golyót nap, mint nap, egyetlen halványan kirajzolódó reménysugár sziluettje tartja még életben: Mona Sax. A NŐ.
Borongós, lehangolt játék ez, amelyben a legfényesebb pontokat az olykor fröccsenő vér szolgáltatja. Akciójáték számomra talán soha nem volt ennyire élvezetes, sodró és pulzusszaggatóan izgalmas. A történet, mint olyan, a krimizabálóknak éden - és minden egyes újrajátszással csak nő az értéke -, de valójában a depresszív macsó bőrébe bújásának az érzése az, ami kibaszottul megkapó. Szilánkos szívű, kissé cinikus, a fekete mélységekig szerelem- és bosszúvágyittas nyomozónak lenni ugyanis annyira istenesen cool (mást akartam írni, de egyszerűen ez a jó szó rá), hogy néha még John McClane is irigyli.
A játékmenet ragyogó, sokadszori újrajátszás után is beleveszik az ember. Igaz, hogy valójában a nehézségi faktor egy-két kamikaze ámokfutást leszámítva (először kimért óvatossággal toltam végig, később már mindenhova berontva daráltam, isteni) nem túl erős, de még így is tart egy kellemes középszintet, ami éppen ideális. Az ellen olykor takarító-overálba bújt, kopottasan fehér arcúra meszelt fickók képében tűnik fel, máskor kommandósként, avagy totál átlagos suttyóként, a lényeg, hogy 4 skinnél többféle ellenség nem igen akad az utunkba - ennyi kisebb negatívum még belefér. A játék elején az egyetlen választható nehézségi szintben épp elég fájdalomcsillapítót kotrunk össze ahhoz, hogy könnyedén robogjunk végig a nehezebb részeken is - bár néha azért becsúszik pár halál -, de az igazi egérszorítós helyzetek akkor a legkeményebbek, amikor nyakig úszunk a vérben. A készítők ráadásul megspékelték a játékot azzal, hogy a Femme fatale után ne csak a nyálunkat csorgassuk, hanem bújjunk is a bőrébe - kiváló játékrész, csak dicsérni tudom.
Bullet Time: az opció, amiért a Kobrán, Terminátoron, Kommandón, Rambón, Die Hard-okon és hasonló gyöngyszemek vénásan (majdhogynem) túladagolt együtthatóján nevelkedett magamfajta akcióbuzik máig imát mormolnak. Hogy miért? Mert nem tudod abbahagyni. Mert az idő belassul, az urává válsz és a repkedő töltények között lavírozva elképesztően gyönyörűre komponált forgások és újratöltések közepette szóród az ólmot boldog boldogtalanba, mert megérdemlik. És te is. Nem vagyok játékgeek - értsd: nem játszottam minden klasszikussal, de azért pár akadt -, de a magam játékélményei alapján a Bullet-time az egyik legjobb opció, amit valaha tapasztaltam a Prince of Persia idő-visszapörgetése mellett.
A látványt külön nem emeltem még ki, de azt hiszem az eddig elharsogott hangulati dicséretekből következtethető, hogy 2003-as mivolta ellenére majd' minden profi. A robbanások, a golyó ütötte lyukak, vérfröccsenések, belassított halálok vagy az elegáns, rongybaba módjára kivitelezett zuhanások lépcsőkről, háztetőről, állványzatról. A fegyverarzenál ideálisan népes kis gyűjtemény - személy szerint a dupla Ingram és a dupla Desert Eagle a fanfavorit -, a Molotov és gránát kettőse pedig külön jó pont.
A képregényes átvezetés fenomenális, a kissé kopott, szemcsés képregénypanelek már csak néhány kávéfolttal lehetnének hitelesebbek avagy hangulatosabbak. Max ördögi, kínkeservesen fájdalmas szinkronhangja bármelyik noir-film főszereplőjének szájába adható volna. Ahogy a duruzsoló, melankolikusan fájdalmas zenei aláfestés is 5 csillag. A kevés csalódás közé tartozik a finálé, amely lehet, hogy szeretett volna, de nem tudott elég grandiózusra nőni. A felvezetése sem túlzottan expresszív, de két fájdalomcsillapító után tűrhető. A végső final-boss kinyírása inkább idegesítő, mint sem élvezetes. Ennek ellenére az összkép zseniális.
Payne balladája zsigeri, mocskosul élvezetes, feszült akciójáték - Noir-játék, ha lehet ilyet mondani -, amibe belekezdve nem bírsz majd leszakadni róla. Csak miután végleg megöltél mindenkit, kiöltél magadból minden sötétséget. Akkor talán. Két Xanax után.
Utóirat: Kihagyni nem vétek. De szar dolog.
