Harcosok nyugdíjasklubja – Újratöltve!
A feláldozhatók visszatértek, és öregebbek, mint valaha. De egyúttal pusztítóbbak is. Mert itt aztán nincs finomkodás, nincs megalkuvás, csak kőkemény akció van, ami egyenesen a képünkbe vágja a zsáner jól bevált fogásait, és közben üdítően találó vagy éppen fájdalmasan bárgyú, de minden esetben kellemesen nosztalgikus hangulatot ébresztő egysorosokkal bombázza a szürkeállományunkat. Yippie-kai-yay, motherf*cker!
A színek világuralomra törnek
A Wachowski-tesók azon művészek közé tartoznak, akik szüntelenül keresik a kihívásokat, és nagy ívben tesznek rá, ha néhanapján melléfognak egy-egy művükkel. Erősen vizuális beállítottságuknál és példaértékű odaadásuknál, igyekezetüknél fogva pedig a ’60-as évek egyik népszerű animesorozata, a Speed Racer mozivásznakra álmodott filmváltozata sem kerülhetett volna hozzáértőbb és gondoskodóbb kezekbe az övéknél.
"Nem vagyunk egyedül."
Mindig az a legszemetebb, amikor az aktuális fogatlan tahó-bunkó redneck útbaigazítja a jövevényeket. Köpköd, bűzlik, mint a dög, és amint felüti a fejét már tudod, hogy innen egyenes az út a vérfröcsköldébe. Nincs ez másképp most sem, amikor a népes amerikai család a sivatagon keresztül utazik, mert ott k*rva sok a látnivaló. Végül is, ha úgy vesszük, az biztos, hogy olyanban lesz részük, amit eddig még sehol sem láttak vagy éreztek. Az atomsugárzás elkorcsosodott, torz szörnyszülöttjei várnak rájuk kifent baltával és szétálló fogakkal a tűzforró sivatag kellős közepén. Nesze neked utazás.
Annie tizennégy éves, fiatal tinédzser. Épp a gimnázium első évét kezdi meg, amikor a neten összeismerkedik egy kedves fiúval. A fiú szintén tizennégy éves, röplabdázik, megértő és együttérző személyiség. A kapcsolatuk egyre bensőségesebbé, plátói fellángolássá alakul, amikor a srác bevall valamit a lánynak. Valójában húsz éves és egyetemista. Annie megdöbben, de végül is elfogadhatónak érzi a korkülönbség a tényét. Csetelnek, telefonálnak egymással, amikor újabb bejelentésre kerül sor. Voltaképp nem is húsz, hanem huszonöt esztendős. Annie nem igazán tudja hova rakni ezt a hazudozást a rengeteg bók, kedveskedés és őszinte érzelmi megnyilvánulás közt. Aztán eljön a nap, amikor személyes találkozóra kerül sor, ekkor derül ki a valódi igazság. A srác már nem srác, hanem középkorú férfi, akinek mosolya mögött valami egészen másfajta vágy húzódik meg, mint azt ez a törékeny lány sejteni véli. Egy eldugott motelszoba homályában megerőszakolja a lányt.
Kedvelem azokat a filmeseket, akik kellő és odaadó tisztelettel, megbecsüléssel bánnak bizonyos, általuk kedvelt műfaj(ok) iránt. Azokat pedig még jobban bírom, akik mindezek ellenére vannak olyan merészek, hogy a tiszteletük tárgyából egy kávéskanálnyi gúnyt űzzenek. Hogy egy kis fricskát kínáljanak, viccbe öltöztessék, de mindig a kellő arányérzékkel képesek legyenek belül maradni azokon a határokon, amelyeknek átlépése már kínos és túlzás volna. Érdemes belátni, hogy a horror és azon belül főleg a slasher, olyan gyökeres kliséket épített - és egyben halmozott - fel az évtizedek alatt, amelynek már bőven kijár egy afféle intuitív serkentőinjekció, amely levegőt pumpál elhasználódott tüdejébe, hogy évenkénti lélegzetvételként funkcionáló próbálkozásait megkönnyítse. Megreformálja - és ezzel egyúttal mindent belesűrítsen, amit már elmondtak és ami még elmondható.
A franciák egyik leghíresebb – ha nem a leghíresebb – képregényhőse, Asterix és hű cimborája, Obelix, nemcsak Goscinny és Uderzo füzeteiben, hanem a tévé képernyőjén is megállják a helyüket. Több történetből is készült rajzfilm az idők folyamán, s ezek közül az egyik legjobban sikerült darab az Asterix 12 próbája, ami mind izgalomban, mind hangulatban kimagasló, és emlékezetes szórakozást nyújt.
„Everybody get up, it’s time to slam now…”
Gondolom, sokan emlékeznek még erre a dalra, ill. a hozzá kapcsolódó filmre, ami nekem személy szerint életem egyik első moziélményét jelentette akkoriban. A Bolondos Dallamok és Michael Jordan találkozása egy nagyszerű családi film-rajzfilm hibridet eredményezett, ami szerencsére még éppen időben készült el ahhoz, hogy a hagyományos 2D-s rajzfilmfigurák boldogítsák a szereplőket, és ne olyan Garfield-szerű CGI-szörnyekkel pakolják tele, mint ami az utóbbi 10 évben jellemzi a hasonló filmeket. A Looney Tunes szereplői és Jordanék pedig remekül megférnek egymás mellett, szinte tökéletes harmóniát alkotva, így még 15 év elteltével sem lógnak ki a mesefigurák a filmből, vagy az élőszereplők a meséből – nézőpont kérdése.
Miután zsongó fejjel hagytam el a mozit, és a film képkockái igencsak masszívan beleivódtak az agyféltekéimbe, én is abszolválom a véleményem, amely részben johnnymoore kolléga recenziójára fog reagálni.
Alapvetően egyáltalán nem vártam el, hogy Ridley Scott műve olyan mélységekbe, magasságokba vagy egyáltalán abba a fenyegető atmoszférába fog csatlakozni, amelyet 1979-ben megalkotott egy máig klasszikus horrorsci-fivel. És mégis: a Prometheus egyértelműen nem volna képes megállni a helyét az Alien nélkül, de ezzel egyáltalában semmiféle probléma nincs, hiszen tulajdonképpen az ott felmerülő, ám kibontatlan dolgokat igyekszik ábrázolni. Nyilvánvalóan kapocs, mi több telis-tele van apróbb és nagyobb utalásokkal, amelyek kifejezetten az abban megjelenő, felmerülő formákra koncentrálnak. Ebből a szempontból pedig a Prometheus egy - ha nem is tökéletesen helytálló -, de remek előzményfilm, amely Damon Lindelof által egy picit többet is magában foglal.
Egy hétvége alatt ledaráltam a hat Csillagok Háborúja filmet. Most erről a nagy kalandról szeretném veletek megosztani a gondolataimat.
Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban...
...élt egy fiatal jedi, nevezzük George Lucasnak. Talán népjobbító szándékból (amit ő bőszen bizonygat, lándzsát törve amellett, hogy filmjeit útmutatásnak szánta az akkoriban hősök nélkül maradt, és ezért felettébb csüggedt átlag amerikainak), vagy csupán zöldhasú barátaiból akart egy valagnyit összeszedni (a bevett szerzői honorárium helyett inkább a bizonytalan, a film anyagi sikerétől függő 40 százalékos bevétel részesedést választotta, a polcokon pedig már a bemutatókor ott voltak a Csillagok Háborúja csecsebecsék) összehozott egy immár epizódok tömkelegén keresztül működőképes történetet. Noha néha döcög a történet, máskor meg önmagát ismétli, mégis emberek millióit térítette a jedi hitre. G. Lucas erre szerényen annyit mond, hogy megtanulta, hogy kell valamit jól elmesélni (mi pedig, ha nem is valljuk be magunknak, arra vágyunk, hogy valaki leüljön az ágyunk mellé és meséljen nekünk, ez esetben ez a szőrös jedi tette meg ezt). Tavalyi évben Ridley Scott készített egy dokumentumsorozatot (amit csak mindenkinek ajánlani tudok) A sciencefiction látnokai címen, melyben a műfaj emblematikus személyiségeiről beszélnek (mindegyiknek 45 perces epizódot áldoznak). Itt enyhe túlzásnak éreztem G. Lucas szerepeltetését, mivel lássuk be, az erőről való hablatyolás inkább tűnik valamilyen távol-keleti filozófia gyorséttermi kiszerelésének, és nem kell hardcore sciencefiction rajongónak lenni, hogy megmondjuk, a sci-fi csak díszlet az ízig-vérig fantázia szülte világban. G. Lucas furcsa mód úgy döntött (amivel nincs baj, mert eredeti), hogy előbb forgatja le a középső három epizódot (hát megnézném én, hogy elkészül-e a 7-9. rész és miről fog szólni majd), mint az egyszerűen csak prequelnek nevezett előzménnyel foglalkozó első három részt. Így faramuci módon haladunk a CGI-s múltból a maketteket használó jelen felé. Az első három rész pengén megkoreografált fénykard vívásai is hirtelen váltanak át Az új reményben (4.epizód, az első olyan epizód, ami még a régiekből való) nyugdíjas otthon lakóinak ádáz vécéért vívott csatájára emlékeztető hadonászásba Obi-Wan Kenobi és Darth Vader között. Egy ortodox fan azonban már ekkorra simán túlteszi magát rajta, ahogy én is tettem. A másik sajátos felállásból eredő betegsége a sagának, hogy 20 év alatt hatalmasat fordult a világ. Még Az új remény elkészülte körül maga G. Lucas jósolta meg David Lynchnek, hogy a Dűnével alaposan be fog fürödni, mert a jó nép nem szeret gondolkodni (szóval vannak a jók és a rosszak, és köztük pedig a senki földje, akár egy western, ebből a szempontból üdítő kivétel volt a Birodalom visszavág, de erről majd később). No lássuk akkor az epizódokat...
"A cikket egy visszatérő régi ismerős, Borosta szállította."
