Még éppen időben, a holnapi Prometheus premier elébe íme egy kis kedvcsináló, avagy múltidézés..

Alien - A nyolcadik utas: a Halál (1979)

Kissé szomorú vagyok. Azért, mert harmadszorra sikerült csak elérnie ennek a mindenki által klasszikus magasságokba emelt, ikon- és kultuszteremtő sci-finek, hogy értékelhetővé, kiemelkedővé váljon a szememben. Gonosz leszek: bontsuk le azt a szemellenzőként felállított falat, amelyet az old-school klasszikusok előtt még azelőtt felhúzunk mielőtt láttuk volna őket - vagy, ha 15-20 évvel ezelőtt gyerekként majdnem becsokiztunk rajtuk, akkor hajlamosak vagyunk rá, hogy hosszú éveken át istenítsük azokat. Ridley Scott Alien-jének a paranoid, suspense-injekcióval beoltott atmoszférája mellett ugyanis hozzátartozó tényezője az a néhány üresjárat, unalomba fulladó feszültségteremtésre való törekvés, amely saját értékrendszeremben messze nem emeli piedesztálra. Persze, azért hülye én sem vagyok, hiszen a mára aggastyán üzemmódba lépő Scott mester első igazán jelentős rendezése egy kifejezetten jó film. Pech, hogy később jön egy ürge, aki nála tízszer brutálisabb performanszban mutatja meg, hogy mitől döglik a közönség. Vagyis, elnézést: neki talán pech, nekünk filmrajongóknak epikus szerencse.

A hit talán nem mindig onnan jön, ahonnan az ember várná. Előfordulhat, hogy tátongó ürgelyukakból párolog az elveszett lélek felé, vagy épp férges almák, rothadó neonácik, totálisan kisiklott életű emberroncsok és minduntalan hívő istenverte alakok kapaszkodnak beléje, pedig nincs is. Vagy van, de nem látják. Anders Thomas Jensen filmjében olyan torzszülött, életképtelen szituációk bontakoznak ki a felszínen a szemünk láttára, hogy a nézőnek hahotázni támad kedve. Pedig a filmben brutálisan agyonvernek egy papot, lelőnek egy macskát, kirabolnak egy benzinkutat...és mégis, hidegvérrel meleg szívvel kacarászok mindezen.

Egy világ omlott volna össze bennem, ha anno tudom, hogy a Kerge Kacsák-ból alkoholista, narkós, szétvert pofájú hokis söpredék válik, akik akkor is leisszák magukat a közeli bár pultjánál, ha nyernek, és akkor is, ha vesztenek. This is the real world. Michael Dowse Goon-ja a legkevésbé szól a hokiról, a taktikáról, vagy épp a dicső győzelemről (bár ez bizonyos formában azért nagyon ügyesen megcsillan benne). Dowse tisztában van azzal, amit a film egyik karaktere is afféle csupasz igazságként böfög az orrunkra: a néző vért akar. Akkor pedig meg kell adni neki.

Azzal kezdem, amivel johnnymoore zárja a kritikáját: utálom, kifejezetten gyűlölöm a politikát. Éppen ezért elismerendő George Clooney negyedik rendezése, mert egy olyan témát dolgoz fel, alkot meg kiváló érzékkel és ruház fel tapintható mélységgel, amely tőlem legalább olyan messze áll, mint Danny Trejo a jóképűségtől, mégis megfog vele.

„Amikor eljön az idő, ők megvívják a csatát, amit mi nem tudnánk.” – Nick Fury

A világ még soha nem volt ekkora veszélyben, az emberiségnek még soha nem volt ekkora szüksége a szuperhősök védelmére, ugyanis egy idegen faj készül leigázni a Földet, vezetőjük pedig nem más, mint a bajkeverő isten, Loki. A probléma súlyát hamar felmérő Nick Fury azonban rafinált tervvel rukkol elő, és összetoboroz egy csapatot, melynek tagjai közel sem nevezhetők átlagosnak. Így születik meg a Bosszúállók szövetsége, ami a Föld legnagyobb harcosait szólítja a csatatérre. De kik is lennének ők? Hősök, példaképek, szuperemberek. Álarc mögé rejtőzve küzdenek az igazságért. Halandók, mutánsok, istenek. Köztünk élnek, s óvnak minket. Rettenthetetlen harcosok, akik félelem nélkül szállnak szembe a legkönyörtelenebb ellenséggel. Különlegesek, hatalmasok, eltökéltek. Már itt vannak. Gyülekeznek. És bosszúra szomjaznak.

 „- Mindig így van ez.
  - Hogyan?  
  - Amint megkedvelek valakit, máris vége lesz.
  - Én azt vettem észre, hogy ha nem kedvelsz valakit, annak ugyanúgy vége lesz.”

Ahogy arról a cím is árulkodik, a kamera mindkét oldalán főszerepet játszó Clint Eastwood jó szokásával ellentétben most nem egy név nélküli, magányos lovast alakít, aki kívülállóként érkezik a városba, majd rendet tesz, s továbbáll, hanem ezúttal hírhedt banditaként szolgáltat igazságot, ráadásul ez az első westernje, amelyben nyomon követhetjük jellemfejlődésének lépcsőfokait, ahogy egyszerű, békés farmerből rettegett pisztolyhőssé válik.

A távolba meredő, homlokát ráncoló, szivart rágcsáló kalapos férfi a kabátja alatt fenyegetően megcsillanó pisztolyával újra lóra pattan, hogy a főszerep mellett ezúttal a rendezési teendőket is magára vállaló Clint Eastwood most egy cseppet sem szokványos westernfilmben forgassa fel a Vadnyugatot.

Amerikai pite / American Pie (1999)

13 évvel ezelőtt kisült egy pite az amerikai tinivígjátékok kemencéjében, ami után mind a tíz ujját megnyalta az ember, pedig a receptben nem volt semmiféle titkos összetevő, csupán remekül működő és nem túlságosan széthajtott poénok záporát zúdította egy végzős gimis társaság hétköznapjaira. Egy olyan társaságéra, akiknek a dolgozatok, az érettségi és az egyéb szellemi kihívások sűrűjén túl egy jóval magasztosabb cél kötötte le minden figyelmét és energiáját: elveszíteni a szüzességüket még az év vége előtt. Ez pedig nem is olyan egyszerű feladat, mint amilyennek tűnik, így a nagy eseményt a srácok részéről igen komoly taktikázás előzi meg, valamint persze elborultabbnál elborultabb, sörben ázó bulik és humoros események sorozata, melyek még egy bő évtized elteltével is visszhangoznak Stifler azóta már szállóigévé vált sziporkáitól és Jim apjának bölcs tanácsaitól. A kelleténél valamivel csöpögősebb, de mégis ritka nagy igénnyel megírt forgatókönyv gondoskodik róla, hogy a javíthatatlan lúzertől a filozófus-sznobon és a kigyúrt élsportolón át az eszelős partiarcig a középiskolákban fellelhető összes típust felidéző, felejthetetlen karakterek legmellékesebb megnyilvánulásai is mosolyt csaljanak az arcunkra. Végül pedig, a legördülő stáblistához érve, s a röhögéstől kicsordult könnyeinket törölgetve, a látottak nyugtázásaként már csak annyit bírunk kinyögni: „DEBASZ…” 8/10

Van az a fajta hős, akit már semmi sem érdekel, üres, tele van deficittel, csak csörtet előre. A halálba igyekszik. Nincsenek gyökerei, amik az itteni világban tartsák, nincs hite, amely kavicsnyi reményt nyújtson a számára. Emlékfoszlányai vannak, amiket görcsösen szorít, szíve összes működő érzelemreceptorával, mert számára csak ez van, ez, amit már nem tud visszafordítani, ami elrendeltetett, amiért már semmit sem képes tenni és ezzel tisztában is van. Őt nevezzük tragikus hősnek. De fenét akar ő hős lenni, el akar tűnni, meg akar szűnni, nyugalmat akar végre. A körülmények nem engedik. John Ottway (Liam Neeson) ennek a hőstípusnak a mintapéldája.

A The Grey egy túlélőfilmbe burkolt, lecsupaszított, nyers férfidráma.

Kereken száz évvel ezelőtt egy Edgar Rice Burroughs nevű rendőr tollat ragadott, hogy páratlan gazdagságú fantáziáját és az amerikai hadseregben szerzett tapasztalatait összegyúrva, a mesélni akarás alkotói attitűdjének csillapíthatatlan éhségével zúdítsa papírra egy John Carter nevű virginiai katona lélegzetelállító kalandjait a Mars bolygó halott tengereinek fenekén. Az eredetileg folytatásos formában, később azonban önálló regényként, A Mars hercegnője címen is megjelent műve bár közel sem volt tökéletes, mégis elemi erővel csapódott be a tudományos fantasztikum világába, olyan mélyre ható gyökeret verve a sci-fi irodalom berkeiben, mely nemcsak írók tömkelegét motiválta, de a filmiparra is ösztönzőleg hatott - és hat is mind a mai napig -, ékes bizonyítéka ennek többek közt a tagadhatatlanul Burroughs ötleteiből táplálkozó Avatar, vagy akár a Star Wars univerzuma.

Végképp ideje volt tehát, hogy ez a jelentős múltra visszatekintő, végtelenül szuggesztív história megelevenedjen a filmszínházak vásznain; a Disney giga-költségvetésű szuperprodukciójaként napvilágot látott mozi pedig egy szemkápráztatóan látványos, szédítően izgalmas, és ha nem is meghatározóan impulzív, de veszettül szórakoztató, igazi régi vágású kaland-sci-fi lett, ami méltó Burroughs klasszikusához.