„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Valahol Nyugat-Virginiában, a Toluca-tó mentén fekszik egy magas dombok által körülvett, csendes kis város. Silent Hill. Egy város, melynek kihalt utcáin egy lélek sem jár, mivel egy múltbéli katasztrófa során a hatóságok teljes mértékben elszigetelték a külvilágtól. Most azonban mégis idetart egy Rose Da Silva (Radha Mitchell) nevű nő Sharon nevű kislányával (Jodelle Ferland), kik útjuk során balestet szenvednek, s mire Rose magához tér, Sharonnak csupán hűlt helyét találja. Egyedül indul hát a beteg kislány keresésére, ám a város dermesztő légkörébe lépve még csak nem is sejti, miféle lidérces rémálom részévé vált.

Az élők... és a holtak. Időről időre mindnyájan hallunk történeteket...a Másvilágról.

Érdekes és némileg elgondolkodtató, hogy a legjobb, a félelmeinket leginkább felszínre hozó, remek atmoszférikus horrorok azok, amelyek PG-13-as besorolással készülnek. Valószínűsíthetően azért, mert nem apellálnak az öncélú brutalitásra, nincs bennük hektoliterszámra folyó vér, sem az erőszak bármilyen eltúlzott beteges formája. Egyszerűen nem tehetik meg. És éppen ezért, ha hatásosak akarnak lenni, akkor egész más eszközökhöz kell fordulniuk. Mint a hihetetlen expresszív atmoszféra megteremtése, a képzeletet, a tudatalattit megcélzó félelmek kinyilatkoztatása, amely a fantáziánkkal párosodva sokkal mélyebb, elemibb félelmet képesek ébreszteni bennünk, annál, hogy valakit halálra kínoznak. Ha mi magunk képzeljük el mindezt a körülmények, a neszek, a rémisztő dolgok hatására, akkor ahhoz szükségtelen látnunk a borzalom legexplicitebb részleteit. Nos, Alejandro Amenábar horrorja képes erre.

Legújabb rovatunkban elveszett, idejekorán elhunyt, szétnarkózott színésztehetségek különböző filmjeit vesszük górcső alá.

Joseph Ruben filmje egy szomorú családi drámaként indul. Mark (Elijah Wood) kisgyermekként elveszti édesanyját. Édesapja két hetes munkára indul, amelynek időtartamára fiát a testvére családjához költözteti. Ott ismerkedik össze Henry-vel (Macaulay Culkin), a meglehetősen furcsa személyiségű kisfiúval. Kezdetben úgy tűnik remekül kijönnek, elszórakoznak egymással, futkároznak, játszanak a havas tájon, otthon barkácsolt faviskóban nevetgélnek, aztán valami megváltozik. A melankolikus, felszabadító dallamokon sikló cselekmény egyszer csak átcsap egy félelmetes erejű terrorba..

Az utóbbi évek legeredetibb sablonos horrorfilmje

Ha néhány fősulis jóbarát egy távoli erdőben jól eldugott kis kunyhóba indul kiereszteni a gőzt, ahol nemhogy egy rendes benzinkút, de még csak térerő sincs, az általában se a szereplők, se a nézők szempontjából nem szokott túlságosan kedvezően elsülni. A zsánert az utolsó csepp véréig kiszipolyozó, egymást koppintó selejttermékek sűrűjében ugyanis manapság már szinte lehetetlen valami új ötlettel vagy rendes sztorival előállni. Joss Whedon (Bosszúállók) azonban még tudja, mi a különbség a koppintás és a merítés között, így baromira ismerős elemekből építkező, mégis teljesen egyedi történetet rejtő forgatókönyvéből Drew Goddard (Cloverfield) rendezett egy szemtelenül ironikus és mocskosul szórakoztató, kult-gyanús remekművet. Egy olyan remekművet, ami a felszínen nem tűnik többnek egyszerű tucathorrornál, ám a felszín alatt még számos, önmagára és a klasszikusokra reflektáló, finom humorral meghintett réteg húzódik, melyek mindegyike csak arra vár, hogy felfedezzük magunknak.  

Jelen írás tárgya ugyan már egy három éves produkció, de az amerikai horrorszcénában sem az utóbbi években, sem mostanság nemigen születnek olyan alkotások, amelyek akkora gyomrossal, tapintható feszültséggel és izgalommal operálnának, mint a Collector. Ironikus, hogy az elkövetője (írója és rendezője), Marcus Dunstan pont akkor kapcsolódott be egy franchise forgatókönyvírói munkálataiba, amikor az már lejtmenetben volt. A Fűrész 4, 5, 6, és 7. epizódjáról van szó, amik már a rókabőr nyúzás éktelen bizonyítékai kétségkívül. Viszont ez a 2009-es gyöngyszem azon kevés filmek közé sorolandó, amelyek még életben tartják a minőségi, brutális, szórakoztató horrorfilmet. Az amerikai horrorban minden agyonhasznált, elklisésedett, sablonos panel ellenére van még spiritusz. Csak nehéz rábukkanni.

Négy tahó az űrlények ellen

Az a nagy büdös helyzet, hogy a marketingeseknek sikerült a leggyengébb poénokat összeválogatniuk az előzetesekbe és a kritikusoktól se lehetett túl jókat hallani a Kertvárosi kommandóról, így aztán nem is övezete különösebb várakozás a filmet, ami bizony mindezek ellenére is az év egyik legnagyobb pozitív meglepetéseként furakodott be a mozikba. Legalábbis a Stillerék beteges humorából fakadó frenetikus hangulat, valamint a nézők torkából fel-felszakadó esztelen visítozás sorozata erre enged következtetni.

"Isten áldja Amerikát!"

A hazát, ahol túlsúlyos, kövér bunkók falják a gyorséttermi kaját miközben a tévében bámulják valamelyik agyzsibbasztó valóságshowt, ahol a tévésztárrá csúfított tinilányok azért kapnak dührohamot, mert apuci nem Cadillac Escalade-t vett nekik a tizenhatodik születésnapjukra, a helyet, ahol Jerry Springert a háziasszonyok félistenként tisztelik. Azt az országot, ahol a fiatal generáció már minden élményt és ingert képernyőn keresztül kap, ahol, ha nincsen közösségi oldal-profilod tulajdonképpen nem is létezel. Ahol hírnévhez, ismertséghez még csak tehetségre sincs szükség, mert a népbutító média azt megoldja helyetted. Bobcat Goldthwait filmje egyértelműen kinyilvánítja a véleményét, nem köntörfalaz, nem takar vagy finomít azon az állásponton amelyet vall: hulljon a férgese!

"Azért jöttem, hogy halálra igyam magam."

Ben-t (Nicolas Cage) otthagyta a felesége, a fiával együtt. A jól kereső állásából kirúgják, mert egész nap iszik. Ő maga az önpusztítógép. Nem érdekli már semmi, csak inni akar, de gőzerővel. Halálig. Öngyilkosságig. Nem akar megváltozni. Sera (Elisabeth Shue) prostituált. Minden éjjel Vegas lepukkant moteljeiben szégyenítik meg napról napra, az arcára élveznek, tárgynak tekintik. Ráadásul még a nyakába liheg egy erőszakos és idegbajos strici is. Ennek a két embernek, fenntartások nélkül szüksége van egymásra és mindezt ők érzik minden együtt eltöltött közös percükben a legjobban.