Az első rész nyilvánvaló anyagi, kritikusi és közönségsikere (5 Oscar) elkerülhetetlenné tette egy esetleges folytatás lehetőségét. Hisz tudjuk, Hollywood mindig megfeji, amit meglehet (gyakran azt is, amit nem). Az idő azonban mára igencsak elhasználttá tette Ridley Scott filmjét, ennek ellenére még mindig megvan benne néhány olyan elképesztően feszes pont, amelynek sokkhatása beleég az ember tudatába. A tíz évvel később játszódó cselekmény már elvesztette azt az utánozhatatlan karizmát, egyediséget melyet az első rész kínál: a pszicho-thriller kikopott, maradt a horror. Amely a tudat belső falait brutalitásával mázolja ki vérrel, és ami már nem az elménkben fúrja magát kényelmetlenül mélyre, nem a képzeletünkben hátborzongató, hanem magán a vásznon.

25 éves volt mikor országos gyerekkori cimborájával, Matt Damon-nal együtt Oscart és Golden Globe-ot nyert a Good Will Hunting forgatókönyvéért. Valószínűleg már akkor a jobb sorsra érdemes színészek közé tartozott, csak mi még nem tudtuk róla. Szerepelt egészen kiváló, de meglehetősen gyér vagy középszerű filmekben is: akciózott, romantikázott, komolykodott, nyomozott és persze sosem hagyta szarban szintén nagy cimboráját Kevin Smith-t, amikor a vulgáris, mára már kultikussá érő komédiáiban kellett eljátszania valakit. És talán ő már korábban tudta azt, amit mi még nem sejthettünk. Kiváló rendező. Az a fajta színész, aki megannyi címmel a háta mögött úgy volt képes a kamera másik oldalára teleportálni, hogy nagyobb port kavart ott, mint hosszú évekig előtte. Ő lett Boston krónikása, aki a lehető legjobb irányba tart és ha szerencséje van Clint Eastwood-i babérokra törhet, ha így folytatja.

A tovább mögött természetesen nem a több tucatnyi ilyen-olyan filmjéről alkotott sorokat olvashatjátok majd, hanem rendezői kézjegyének esszenciáit. Mert bizony azok.

Robert Zemeckis (Forrest Gump) sok-sok hosszú év után végre visszatért az élőszereplős, komoly filmek világába és tette ezt rögtön egy komolyabbik fajtából származó drámával. A Flight egy profánul szimpla, egyszerű, három tizedesjegyig kiszámítható, nyílegyenes film. Megbánásról, tagadásról, döntésekről, megváltásról és az alkoholizmusról. És ezekért mind egy-személyben Denzel Washington felel. One man show, ez az ő filmje.

Nagyszabású mese. Egy százmillió dolláros szemfényvesztés, amely olyan gyönyörű trükkökkel hadonászik, hogy hajlamos vagyok néhány pillanatában bedőlni neki. De mindig jön egy perc, amely az orromra bök és tudatosítja bennem újra meg újra, hogy a Watchowski-tesók filmje egy monumentális mese és nem több. Ez egy fontos aspektus, egy figyelmeztetés, hogy nem érdemes a filmet afféle életfilozófiaként vagy hatalmas magasságokba szökő évtizedes bölcsességmegfejtésként értelmezni, mert ha így teszünk, azzal saját értelmi intelligenciákat húzzuk le a klotyón. Erre voltaképp maguk a készítők ébresztik rá a nézőt a sok-sok cselekményszál, végtére is pozitív kicsengésű befejezésével.

Minimalista, erőteljes és stílusos. A képregény ismeretének hiányában, az első film homályos, maradandónak jóindulattal sem nevezhető emlékének tudatában Pete Travis elbeszélése az első mondatban megemlített jelzőknek felel meg leginkább. A főhős karakterjegyei dominálnak, kihangsúlyozzák a fegyelem, az agresszió és az igazságszolgáltatás abszolút módon történő beteljesítését. A felvázolt jövőkép megfelelő aspektusa mentén hozza közelebb a nézőhöz a realizmus érzetét a különböző sci-fi eszközök felhasználásával.

Egy a lényeg: a film legalább olyan kemény, mintha Chuck Norris még meg nem alkotott energiaitalát kapta volna intravénásan csecsemőkorától kezdve.

Mese habbal

Bilbó, aki Zsákos, egy csordányi törp, komótos játékidő, hullámvölgyes baktatás, megházasítva egy újabb dimenzióval, expresszív tájképfestészet közvetlenül a szem előtt...Valami ilyesmi képpel az agyában cammoghat ki a néző a vetítőteremből, és az istenért nem tudja kiverni a fejéből, hogy minek ebből három rész?

Stefan Ruzovitzky filmjében az összes főkarakter saját személyes tragédiája miatt menekül. Mindnyájukat gyötri a múlt, a család, a rosszul megválasztott döntések. Addison és Liza (Eric Bana és Olivia Wilde, aki szebb, mint bármikor) épp egy kaszinó kirablása után tartanak valahová, amikor a hófödte úton, az erdő szélén balesetet szenvednek. A sofőr meghal, az arra haladó járőr pedig szerencsétlenségére holtan végzi, amikor Addison közelről fejbe lövi. Hamarosan nyomukban lesznek a fehérbe burkolózó kisváros többnyire barátságos, ámde határozott zsarujelöltjei. Szét kell válniuk. Menekülniük kell. Csend van. A vihar készülődik. A hópelyhek szállingózni kezdenek, a feszültség leszáll és az erőszak szagát viszi az erdő.

Címként A Bondurant fivérek sokkal találóbb lett volna, mert John Hillcoat és Nick Cave újabb közös szerelemgyereke inkább szól a testvérek életéről, mint a táptalajt szolgáltató szeszcsempészetről. Hillcoat filmjében nincs mélység. Cave ezúttal nem ereszkedik túlzottan alá a téma éjfekete, vértől és szesztől bűzlő bugyraiba, nem kaparja ki a belsejét, inkább a felszínen hozza ki belőle, amit csak tud, de ez alkalommal ez egyáltalán nem baj. Sőt. A Lawless pont ezen tulajdonságából adódóan egy kellemesen vagány film, aminek van töke és ezt újra meg újra be is bizonyítja.

Bosszankodom kicsit, mert Rian Johnson legújabb alkotása nem akar rendesen beleférni a szívembe. Joe (Joseph Gordon-Levitt / Bruce Willis) önző, monoton jelene, erőszakos, függő és keserű jövője nem éppen azt a pupillatágító, húsba-maró és mellkast összeroppantó hatást hagyja bennem, mint amire képes volna. Szétkarcolt zsánermix ez gyönyörű ötletekkel, csak túl halk és csendes dobbanásokkal.

007 – Skyfall (2012)

Daniel Craig négy év szünet után újra magára kapta az öltönyt, hogy szembenézhessen önmagával, a múltjával és a sorsával. Meg persze a rosszfiúkkal, nagyon, nagyon rosszakkal. A Heath Ledger Jokerét idéző Javier Bardem sztoikus nyugalommal, tébolyult kiszámíthatatlansággal és a hidegvérű gyilkosok hüllőtekintetével kelti életre a Gonoszt, ám sajnos még így sem lett olyan agyafúrt és gigantikus ellenfél, mint amilyennek szánták. Ennek pedig egyetlen oka van: Bond. Ugyanis ha nem egy ilyen kivénhedt, rozsdás 007-esnek kéne végigkínlódnia magát a filmen úgy, hogy sokszor szinte már rossz nézni, akkor kettejük rivalizálására is nagyobb figyelem juthatott volna. Így viszont a sok lelkizős üresjárat feleslegesen húzza szét a játékidőt, és hiába feszít Craig a menő szövetkabátjában messzibe révedő tekintettel, a kiégett Bond már csak mérsékelten tudja lekötni a figyelmet. Ennek következtében a Skyfall bár kétségkívül tartalmaz remek akciójeleneteket, ügyes megoldásokat és sok kis utalást a korábbi epizódokra, mégis túlságosan gyakran veszíti el a lendületét ahhoz, hogy egy erős közepesnél magasabb szintre küzdje fel magát. 6/10