Egyszer volt, hol nem volt…

…volt egyszer egy fiú. Ezt a fiút Stephen Kingnek hívták és mindössze hétéves volt, amikor rábukkant apja horrorkönyv-gyűjteményére, majd onnantól kezdve nem volt megállás: azonnal a műfaj rabjává vált. Szinte falni kezdte a rémtörténeteket, legyen szó könyvről, képregényről vagy filmről; lenyűgözték a hátborzongató, sokszor szürreális képek, események. Feltehetőleg ebből a gyermekkori élményből és rajongásból táplálkoznak a Creepshow című horror-antológia rémmeséi is, melynek forgatókönyvét King írta, majd a zsáner egy másik nagykövete, George A. Romero készített belőle egészestés filmet.

Stikli kolléga egy gyomormegfekvős darabbal csatlakozik a Horrorfeszthez, egyenesen Pascal Laugier már-már legendásan erőszakos filmjét cincálja szét - miután az, előtte ugyanezt tette vele. Ezúton is köszönjük a közreműködést. (Gevin)

Fiatal lány szalad ki egy sötét épületből. Haja látszólag papírvágó ollóval, fodrászokat megszégyenítő minőségben levágva, testét vágások, hegek és nyílt sebek borítják. A lány képtelen értelmesen megnyilatkozni, nyöszörög, de tovább fut, amennyire a lába engedi. Zsupsz, ugrunk vagy tizenöt évet, és máris egy véres mészárlás kellős közepén járunk, melynek ritmusa megteremti a nézőben azt az érzést, hogy valami elképesztően elvont másfél óra elé néz.

Fekete szalagok sötét kis titkai

A horror-antológia nem egy új keletű kreálmány, ámde kézi kamerás próbálkozást eddig még nem sűrűn láthattunk ebben a koncepcióban. Márpedig nagy divatját éli mostanság az ún. found footage stílus, amely egyesek szerint virágzik, míg mások sokkal inkább gondolják úgy, hogy virágzás helyett egyfajta ragályos kórként terjedve férkőzik be a legtehetségtelenebb rendezők és olcsójánosok agytekervényei közé, akik aztán a könnyű pénzszerzés reményében alázattal hódolnak neki. A V/H/S pedig pontosan ez utóbbiak számára igyekszik bizonyossá tenni azt, hogy a hatásvadászaton és a bazári ijesztgetéseken túl is leledzik még potenciál a horror eme alműfajában; talán több is, mint azt elsőre gondolnánk.

Amikor a halott menyasszony csonkolt fejére ráakadnak a vízben, majd a fokozódó, gyönyörűen tragikus zenére odagurul a vőlegény elé - ez az a pont, ahol Kim Jee-woon filmje explicit közelségbe kerül a nézővel. A bosszúmotívum egyértelmű kiindulópontja, amelyben az emocionális tartalom összekeveredik a pulzáló haraggal és a gyűlölettel. Bármennyire professzionális, amit a hátralévő, bőséges játékidőben a film nyújtani bír, ezt a pillanatot újra elérni képtelen.

(Az írást Borosta követte el.)

Jó, hogy láthatjátok a poszteren az angol címét a filmnek, mert nem tudom dereng-e még nektek a Barátság extrákkal (aminek a címe Friends with benefits volt). De tulajdonképpen annak egy korosztállyal idősebb változatáról van szó ezúttal. Itt már régen túl vagyunk azon a felelősség áthárításon, ami a Will Gluck-féle film fiatal szereplőit egy csak szexen alapuló kapcsolatba hajszolta.

Christian Bale-ra és Gwyneth Paltrow-ra emlékeztető két szereplőnk ezúttal a gyermekvállalás környéki, manapság szinte kötelező két szülő egymás agyára megy és szétbútorozik felállástól akarják magukat megkímélni, amikor belemennek, hogy érzelmek nélkül vállaljanak gyereket.

Nagy ember nagy karddal

(A Horror-mirror megalkotója, főszerkesztője, a belekben, vérben dagonyázó, elvakult horrorgeek most tagadhatatlanul ironikus módon egy bájos meséről számol be nektek. Purga kritikája következik. - Gevin)

Bekövetkezett az, amitől talán sokunk tarthatott, amióta a Pixar összeállt a Disney-vel: készítettek egy tipikus Disney-filmet.

Félreértés ne essék, én imádom a legendás rajzfilmgyár klasszikus műveit, de felnőtt szemmel rá kell jönnie az embernek, hogy bizony gyakran nyúlnak ugyanazokhoz az elemekhez, panelekhez. Ez a film meg voltaképpen megtestesít mindent, ami Disney: a főszereplő egy hercegnő (mily meglepő), aki fegyvert forgat és lázad a sorsa, kiváltképp az anyja ellen, aki merev, mint a karó. Ja és még egy jópofa lova is van.

Zombiirónia „mozi minőségben”