Ryan Stone (Sandra Bullock) és Matt Kowalski (George Clooney) épp az utolsó simításokat végzik a Hubble teleszkópon, amikor beüt a gikszer és hirtelen egyedül találják magukat a sötét és kietlen világűr feneketlen mélységében. A sok helyen már most az év filmjének kikiáltott Gravity az ő megpróbáltatásaikat meséli el, meglehetősen sajátos audiovizuális eszközökkel prezentálva.

Mr. Nishi (Takeshi Kitano) nem a szavak embere. Előbb szúr evőpálcikát a szemgödrödbe, mint hogy kérdezzen vagy akár csak egy elharapott választ is odabökjön a kérdésre. Ha a sorsnak van az a bizonyos sokat emlegetett keze, akkor az úgy elverte ezt az egykor kiváló zsaruként tevékenykedő fickót, hogy már szavak sem maradtak benne. Csak erőszak, brutalitás, hatékonyság - a többit kitépte az élet. Miután az alig néhány éves kislánya meghal, a feleségéről kiderül, hogy menthetetlenül haldoklik, egykori kollégája és legjobb barátja pedig távollétében kap golyót egy gengsztertől, akit közösen kellett volna megfigyelniük, aminek következményeként lebénul.

Nem egyszerű feladat, de Michael Bay-nek sikerült megtalálnia azt a témát, amely az ő stílusához abszolúte passzol. Buta, prosztó testépítőlegények wannabe gengsztert játszanak a csillogó Miamiban, élik az amerikai álmot, tesztoszteront izzadnak szilikonkurvákat döngetnek és mindenkinél keményebbnek érzik magukat - mondjuk fizikailag erre nem is lehet panasz. Mert az a helyzet, hogy ennek a trúsztori alapján forgatott akcióvígjátéknak piszkosul jól áll a rengeteg lassítás, az élénk színezés, az üvöltő hangeffektek, a naplementében krúzolás és a csillagos zászló a háttérben.

Köztudott, hogy a jó sci-fi ismérve az, hogy az emberről szól. Ezért Joseph Kosinski Oblivion-ja kifejezetten örvendetes darab, annak ellenére, hogy pont az emocionális mélysége az, amely egy ponton a saját minőségét karcolja.

Mindig az érzelmek. Mindig a nő. Mindig az az átkozott nő az oka mindennek. Danny Boyle legújabb, idei mind-tripje pedig még aljas módon rá is játszik erre azzal, hogy Rosario Dawson-t fullfrontál-pucéran vágja a néző - bocsánat, a férfiak - arcába. Mert ő az oka. Mert hipnotizál - mindenével.

A Gru (vagyis az orosz hírszerzés) meglepően nagy sikert aratott annak idején a kasszáknál, így borítékolható volt a folytatás, ami méginkább Hollywood biztonság érzetét hivatott erősíteni. Hogy ez nekünk jó-e? Nos, ha adunk az előítéleteknek, a Gru 2 az egyszerű mozinézőnek az, ami Megan Fox a legtöbb férfinak. Biztosan több annál, amit mutat, de minket csak egy valami izgat. Utóbbi esetében egy átvitázott éjszaka az ismeretelmélet bűvkörében, előbbinél pedig... a minyonok.

Chan-wook Park legújabb produktuma maga a nagybetűs STÍLUS. A sűrű, képről képre tovább pattanó szimbolika, mely mögé - de csakis lassan, szigorúan másodrendűen - kúszik be a történet. Valahogy úgy, ahogy India Stoker (Mia Wasikowska) bokájától kezdve egyre feljebb halad a pók a bugyiján keresztül míg végül egyszer csak távozik. De mikor ez bekövetkezik már súlyos képtömegeken és utaláshalmazokon vagyunk túl. De hát az Oldboy rendezőjétől mit várjon az ember.

Az időutazós filmek általában mindig egy paradoxon, egy logikailag megkérdőjelezhető bukfenc miatt kapják a legtöbb kritikát. Az események láncolata ugyanúgy kell történjen a múltban, ahogy az már megtörtént egyszer, mindennek megvan a miértje, a sorsunkat úgysem változtathatjuk meg blablabla...az ismerős toposzok. Nos, ez a Hot Tub Time Machine esetében sincs másképp. Ezek a klisék ugyanúgy felütik fejüket, de itt a különbség annyi, hogy ez a frászt sem érdekel, mert közben sikerül annyit röhögni ezeken a barmokon, hogy mindez ne legyen kulcsfontosságú.

A világ egy mániákus gyilkos szemével

Frank.
Kissé zárkózott, magának való fickó.
Látszólag nem tűnik ki a tömegből.
Nappal ósdi próbababákat restaurál.
Éjjel viszont magányos nőket gyilkol.
Frank mániákus.

Egy könyörtelen gyilkológép.

London mocska.

Plan B (polgári nevén Ben Drew) repperfattya akármennyire is hatásvadász, fellengzős, odamondogatós szövegeivel, a londoni miliőt a narkótól kezdve az erőszakig frappáns realizmussal adagolja vizuális kontextusba. Sokkol és sokkol, de nem megdöbbent csak körülír. Narrál, elmeséli saját múltjából merített történeteit, karaktereket rajzol, akik sorra botlanak el saját esendőségükben, sokadszorra elkövetett hibáikban, napról napra felkelnek a földről egy újabb pofonért.