Nagyon régen sikerült filmnek ennyire felbosszantania, mint tette azt Thomas Vinterberg kényes analízise egy szűk közösségről. A vadászat az emberi butaság, a naivitás és az ezekkel kéz a kézben járó előítéletekkel vagdalkozó emberekről szól. Egy olyan hamis, de valósnak vélt lavina előidézéséről, majd megállíthatatlan pusztításáról, amelynek alapja egy néhány éves, édesnek tűnő kislány hazugsága.

Vinterberg filmje mentes mindenféle feloldozástól, a szigorú és gyakorta ostoba emberi reakciókról, a morál határozta értékrendekről állít tablót, melyben talán a leggonoszabbak azok, akik végig a jó oldalon próbálnak diadalmaskodni.

Pornódráma. Joseph Gordon-Levitt első filmje duzzad a fiatalos energiától, izzik a bizonyítási vágytól és azt kell mondanom, hogy elég természetesen jön belőle minden. Ugyan a Don Jon egy óra alatt elverekszi magát Scarlett Johansson puncijáig, de, mint ahogy hamar kiderül a tökéletes testbe csomagolt nőről, hogy csak felszínes picsa, úgy Levitt debütálása sem fúr le a csontig. De nem is szükséges.

Érdekes véleménynyilvánítási forma rendezni egy modern, egzisztencialista felhangú gengszterfilmet, súlyos alakokkal, azért, hogy az ember a néző orra alá dörgölhesse enyhén Amerika ellenes nézeteit. De Andrew Dominiknak (aki felelős a Jesse James..., és a Chopper címre hallgató, egyedükálló művekért) egyfelől a tehetsége és ezáltal a lehetősége is megvan hozzá. Harmadik rendezése sem veszít egy fikarcnyit se sajátos stílusából, előadásmódjából és célként kitűzött mondanivalójából. Más kérdés, hogy inkább propaganda-, mint gengszterfilm, de a műfaji jellemzők egytől-egyig felbukkannak. Gyilkosság, szerencsejáték, drog és kurvák. Amerika üzlet. Amerikában egyedül vagy.

Na végre egy akciófilm!

Dögös, vagány és laza. A buddy-cop movie recept sikeres felhasználása mindazon elemek vegyítésének jó használatával, amik kulcsfontosságúak abban, hogy egy ilyen mozi szórakoztasson. Nincsenek nagy fejtörők, agyonhalmozott forgatókönyv, viszont a dumák jópofák, percről percre kileng a macsóméter, az akciók pörgősek és korrektek (formabontó manővereket azért senki se várjon), a főszereplők pedig minden karizmájukkal topra viszik az élvezeti faktort. Márpedig ez a fajta szórakozás hiánycikk, egy ellőtt töltény a béke alatt. Ezért nincs is nehéz dolga, hogy az idei mezőnyben ha nem is túl szorosan, de felzárkózzon az FF-széria srácaihoz.

King filmadaptációiból általában kétféle verzió létezik: az egetverően jó, és a borzalmasan rossz. Namost én azt mondanám, hogy a Tortúra a kettő között áll. A regényhez ezidáig (sajnos) még nem volt szerencsém, de a mozgóképen egyértelműen érezni, hogy túl sokat kurtítottak rajta, kivágták bizonyos részeit, melyek a King-regények nélkülözhetetlen, atmoszférateremtésben fontos alkotóelemei (a Holtsáv filmadaptációját is így sikerült elkúrni). De (!): mindezek ellenére a Tortúrának sikerül a jobbik halmazba csusszannia, ugyanis nincs híján mindennemű kisvárosi és idegeken trappoló hangulatnak.

Ha éjszakánként fura dolgok történnek a lakásban, először alvajáró gyerekekre gyanakszik az átlagos amerikai szülő, majd ha már minden racionális magyarázatból kifogyott, jöhetnek a földtől elrugaszkodottabb elméletek, mondjuk az, hogy „alien járt a házamban”. És ennyi. Ezzel az egyszerű húzással máris érdekesebbé, izgalmasabbá és emlékezetesebbé tehetjük az amúgy teljesen sablonos, a kísértetfilmek bevált hagyományait követő filmünket.

Ha hinnénk a sok igaz történet alapján készült horrorfilmnek, akkor meghökkenve tapasztalnánk, hogy az amerikai házakban több a kísértet, mint a benzinkúti vécében a kórokozó. Jóindulat viszont annál kevesebb szorult a huzatos szobák recsegő deszkái között kóborló lelkükbe, ezért igen komoly aggodalomra adhat okot, ha valaki nem elég körültekintően válogatja meg a család leendő erdei hajlékát. Roger Perron sajnos nem elég körültekintően válogatja meg a család leendő erdei hajlékát. Még jó, hogy akad a környéken egy gyorsan mozgósítható szellemirtó házaspár, akik nem félnek szembeszállni a Gonosszal. De van-e olyan rendező, aki képes ebből a rég elkopott koncepcióból egy hatásos horrort kreálni? Szerencsére Wan. (bocs)

Tim Burton visszatért a sírból - ahová az utóbbi műveiért a rajongók temették -, hogy elkészítse eddigi legszemélyesebb hangvételű filmjét, a halott kutyáját feltámasztó Victor Frankenstein kalandjain keresztül. A stop-motion technikával készült bábfilm pedig le se tagadhatná szülőatyját, hiszen a rendező elborult fantáziájának minden túlvilági báját magán viseli. A legzseniálisabb húzásaként pedig mindezt a Disney berkein belül prezentálja.

A V/H/S tavaly bebizonyította, hogy az olcsó és hatásvadász ijesztgetésen túl is mennyi-mennyi lehetőség rejlik a kézi kamerás horror alműfajában, és ahogy akkor megjósoltuk, idén ismét megnyitotta kapuit a Pokol videotékája, és tovább bővült a bizarr történeteket őrző kazetták repertoárja.

Ha Sam Rockwell karaktere nem rázná fel a lúzerság csúcsán trónoló, végtelenül idegesítőnek tűnő neurotikus Duncant (Liam James meggyőzőbb nyomi nem is lehetne), akkor személyesen én nyúlnék át a képernyőn, hogy felpofozzam az apátiából. Szerencsére nem kell ilyet tennem, mert Az első igazi nyár ennek az introvertált kölyöknek segít abban, hogy elkezdjen tököt növeszteni, becsajozzon és élvezze, ahogy ez a nyár szép emlékké avanzsál számára.

Nat Faxon és Jim Rash író-rendezők coming of age sztorija klasszikus panelekből építkezik és szerencsénkre képes szállítani hangulatot, karaktereket, humort, drámát és egy csipetnyi feelgood érzést. Persze ettől még az idei nyár legjobbja a Kings of Summer marad.