Galéria az alábbi kép alá rejtve.
Felnőtt tartalom!
Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 évesA belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
Galéria az alábbi kép alá rejtve.
A Carlo Pedersoli néven született Bud Spencer afféle csodagyerek volt: kimagasló intelligenciáról tanúbizonyságot téve 5 évesen kezdte az iskolát és 16 évesen már egyetemre járt. Sportban is jeleskedett: 8 évesen kezdett el úszni, mell- és gyorsúszásban több bajnoki címet nyert, továbbá ő volt az első olasz, aki a 100 m-es gyorsúszást kevesebb, mint egy perc alatt teljesítette. Tagja volt az olasz vízilabda-válogatottnak, utolsó mérkőzését a magyar válogatott ellen, Budapesten vívta (a magyar csapat nyert 7:3-ra).
Vincenzo Natalinak a Kocka óta mintha nem akarnának összejönni a dolgok. Pedig megvan a tehetsége, a képessége arra, hogy az általa dirigált filmeket olyan atmoszférával, saját, belső hangulattal bélelje ki, amely egyediséggel ruházza fel azokat. Pláne, ha valami hátborzongató, furcsa és beteges dologról van szó, akkor Vincenzo a megfelelő szakember a munkára. De mégis, valahogy a zsáner erőltetett toposzai idővel zsákutcába juttatják a rendezőt, pedig kezdetben minden adott a sikerhez. De sem a 2009-es Splice, sem utóbbi, 2013-es munkája a Haunter nem hozta azt a szinte amit elvárnánk tőle.
Sokakat megihletett a True Detective, galéria az alábbi kép alá rejtve.
A fingás művészete
A játék szereplői kitalált alakok, a programban csúnya szavak hangzanak el, kipróbálását semmilyen korosztálynak nem ajánljuk.
Az MMORPG-k Halálcsillaga, a World of Warcraft már a sorozat 10. évadának 8. epizódjában megkapta a magáét, ám a South Park most a saját médiumán fingja szájba a szerepjátékok varázslatos műfaját, egy olyan zseniálisan beteg játékban, ami felér egy anális beültetéssel.
Március van. 2014. Fújdogál a szél, a nap egyre gyakrabban engedi szabadon a sugarait. Ez még csak a harmadik hónap az évben. Nic Pizzolattonak köszönhetően azonban már most meg van az idény legjobb sorozata. Pizzolatto elmondta, hogy az alap séma, a történet kvázi felszíne egy sablon, egy klisé. Rituális gyilkosság, áldozat, okkultizmus és két nyomozó, akik helyszínről helyszínre, nyomról nyomra járva sokat dumálnak a kocsiban. Előre leszögezte, hogy nem fog olyan dolgokat, olyan variánsokat állítani a nézők felé, amikről később aztán hazudnia kell. Viszont cserébe a karakterekkel olyan mélyre fog menni, hogy saját személyiségüknek köszönhetően változtassák meg a motívumok jelentését.
A True Detective első szezonja (nehezebb dolga nem is lehetne majd a következő felvonásnak) a Breaking Bad óta az első konzekvens, alapos, mesterien átgondolt, lebilincselő narratívába bújtatott tévésorozat, amely első percétől az utolsóig megrendíthetetlen és határozott végkimenetelű. Mint mondtam: az év sorozata.
Sir Arthur Conan Doyle, Sherlock Holmes alkotója a különc nyomozó figuráját egy Dr. Joseph Bell nevű orvosról mintázta. David Shore, Dr. House teremtője pedig Sherlockról mintázta szintén különc orvosát. Shore saját elmondása szerint nagy rajongója Doyle detektívtörténeteinek, így nem meglepő, hogy rengeteg hasonlóság fedezhető fel a két karakter között.
Semmi új a nap alatt, pusztán egy emlékeztető, egy figyelmeztető, magyarított előzetes azért, hogy még csak véletlenül se feledkezzünk meg az idei év legnagyobb dobásaként számon tartott filmről. Mármint halkan, lassan, morzsánként hullik csak Christopher Nolan új művéről bármiféle információ, de egyrészt ez így a jó, másrészt annál nagyobbat robban majd.
COMING-OF-AGE, baszki! Az lehet, hogy hálivúd, vagy az egész elcseszett amerikai filmgyártás fossa magából a száraz, ötlettelen, elcsépelt, agyonerőszakolt tucatfilmeket, de a független produkciókban a mai napig ott pislákol valamiféle reménység. Az akciófilmek kihaltak, a horrorok döglődnek, metáznak, a sci-fik csak a látványra mennek, a rom-kom limonádéktól a hányinger kerülgeti az embert. De mindeközben ott egy új generáció, akikről jobbnál jobb filmeket lehet forgatni és a tavalyi év független filmes termése ebben a témában igencsak gyümölcsöző. The Kings of Summer, The Way Way Back és most itt van mind közül a legrealistább, a legvalószerűbb.
Noodles (Robert De Niro) miután feldobja társait, harmincöt évvel később, 1968-ban visszatér New York-ba. Az ominózus eset történésekor halálra keresték őt az alvilág fattyai, megölték akkori nőjét és megkínozták hűséges barátját, Dagadt Mo-t. Körülbelül ennyit tudunk róla, amikor megőszülve visszatér Mo kocsmájába, ahol fájdalmas, keserves nosztalgiával mered egy fekete-fehér fotóra a falon. Nem történik semmi, nézik egymást, váltanak néhány szót, de már akkor, ott, abban a percben érzed azt a kínzó, emlékekből szivárgó fájdalmat, amit Leone képei és Morricone gyönyörűségesen fájó zenéje a szívedbe éget.
Az olasz westernkirály utolsó filmje olyan explicit személyességgel, érzelemgazdag eposzisággal mesél ezekről a new yorki utcagyerekekről, amely majd 4 órányi játékidejével óhatatlanul is letaglóz. Gengszterfilm-esszencia a legnagyobbtól.