Valami gyerekkori visszamaradottság lehet nálam, hogy élek-halok a kalózos sztorikért, ezért a Karib-tenger kalózai sorozatot igazi kincsként tartom számon; imádom mindegyik részét. Természetesen az első az etalon, amit nem lehet überelni, így célszerű különválasztani a többitől, és ha így teszünk, akkor az Ismeretlen vizeken tökéletesen beleillik a folytatások sorába. Szerencsére semmivel sem rosszabb, mint a második, ill. a harmadik rész.
Nem sok jót vártam ettől a filmtől, de bíztam benne, hogy Jack Black képes lesz feldobni pár ütős poénnal, és hát… próbálkozik-próbálkozik, mint anno Tordas a VV4-ben, csak sajnos az eredmény itt is ugyanaz a pofáraesés, így maximum kínunkban nevetünk.
Ami a forgatókönyvet illeti, az eredeti, Jonathan Swift-regény első két része alapján íródott, ám a készítők tényleg csak az alapokkal dolgoztak, és minden mást – mint például a mondanivalót -, kihúztak a listáról, de semmi vész, kapunk helyette nem is egy, hanem mindjárt két romantikus szálat, ill. egy óriásrobotot.
A kilencedik légió története már a könyökünkön jön ki; ezerféleképpen mesélték el, dolgozták fel, gondolták újra, ezért most nem is nagyon fárasztanak minket ezzel, helyette inkább kapunk egy akciódúsnak és kalandosnak tűnő, ám legbelül teljesen üres folytatást.
Jackie Chan nem sokat lazsált az elmúlt évtizedekben, és az sem zavarta különösebben, hogy majd’ minden csontját eltörte a forgatások során. A kínai színész/rendező/író/harcművész (és még ki tudja micsoda) a mai napig szinte futószalagon gyártja a filmeket, A katona már a 99. a sorban.
A forgatókönyvet maga Chan írta még jó 20 évvel ezelőtt, ám csak most nyílt rá lehetősége, hogy összehozza ezt a jelmezes produkciót, mely a Kína egyesítése előtti háborús időkben játszódik. A vej és a liang hadsereg egy olyan eldurvult csatája után járunk, aminek minkét oldalon mindössze egyetlen túlélője akad: egy liang katona (Jackie Chan), valamint egy vej tábornok (Wang Lee-Hom). A katona foglyul ejti a sérült tábornokot, és elhatározza, hogy hadizsákmányként egészen hazáig cipeli túszát, hogy majd a jutalmul kapott 5 hold földjén boldogan élhessen, míg meg nem hal. Az út azonban korántsem bizonyul zökkenőmentesnek; nem elég, hogy egy hataloméhes vej sereg vadászik rájuk, még a helyi nomád néppel is meggyűlik a bajuk.
Érdekes, hogy Norvégia kisujjból kirázta azt, amire Hollywood az utóbbi években képtelen volt. Hiába kaszált a Paranormal Activity és hiába született egy Cloverfield, a kézi kamerás műfajban tett kirándulások többnyire seggen aluli próbálkozások voltak. A norvégok viszont egy remek és egyben viccesnek hangzó ötlettel előállva forgattak áldokumentarista filmet egy bizonyos vadászról, aki nem medvéket gyilkol esztelenül, hiába hiszi azt minden jött-ment.
Danny Boyle nem csupán egy anatómia leckét rendezett, hanem olyan akarat- és adrenalinbombát zúdított a nyakunkba, ahol a végén csak egy mély levegőt tudunk venni és elismerni, hogy milyen erős és kitartó emberek vannak szerte a világban. Mert aki ekkora szellemi erővel bír, és a lélekjelenléttel gladiátorként küzd, annak semmi sem való jobban, mint maga az élet.
A norvég filmesek 2009-ben átlagon felüli kreativitásról, valamint rendkívül jó humorérzékről tettek tanúbizonyságot a Náci Zombik című agyatlan mészárlás keretein belül. Éppen ezért minden okom megvolt azt feltételezni, hogy majd az általam nem túlságosan kedvelt kézikamerás horrorfilmekkel is tudnak kezdeni valamit, amitől végre egy szórakoztató alkotás is készülne a stílusban. Ötletük pedig volt is hozzá, csak sajnos a megvalósítás csúszott el egy egész fürtnyi banánhéjon.
A Trolljegeren egy olyan háromfős amatőr forgatócsoport néhány napjába nyújt betekintést, akik kezdetben egy medvéket sunyiban legyilkoló, illegális orvvadászt szeretnének lencsevégre kapni. Rövidesen azonban kiderül, hogy alaposan félreismerték riportalanyukat, ugyanis a szakállas, mogorva úriember valami egészen másra vadászik. A srácok szeme rögtön felcsillan, a területükről elkolbászoló trollok likvidálására szakosodott Hans pedig megengedi nekik, hogy vele tartsanak, és még segít is filmjük elkészítésében.
Gondolom, nem én vagyok itt az egyetlen, aki gyerekként megpróbálta meglesni a Jézuskát - amint épp a karácsonyi ajándékok fa alá helyezésének titkos műveletét hajtja végre – persze sikertelenül. A Polar Expressz főszereplője is hasonlóan kíváncsi természetű, csak amerikai lévén ő értelemszerűen azért hegyezi a fülét, hogy vajon meghallja-e a Mikulás száncsengőinek csilingelését. Legnagyobb meglepetésére azonban a ház előtt nem rénszarvasok húzta szánt, hanem egy hatalmas vonatot talál. A kalauz egy északi-sarki túrára invitálja hősünket, aki természetesen él a lehetőséggel, hogy sok más pizsamás gyerek társaságában, egy veszélyes és kalandos út során eljusson a Télapó birodalmába.
Nem mondhatnám, hogy újszerű, azt meg végképp nem, hogy kiszámíthatatlan fordulatokban gazdag a történet, de gyerekeknek készült, és nekik valószínűleg teljes mértékben megfelel. Azon felül, hogy végtelenül egyszerű, kissé a Karácsonyi énekre is hajaz, de ezt a szálat egy nagyon jó utalással sikerült a helyére tenni egy olyan jelenetben, ahol egy bizonyos formában még maga Scrooge is megjelenik. Az ilyen ötletek miatt működik a dolog, és lesz érdekes a film, de vannak negatívumai is. A feszültségkeltésre való törekvés például elég vérszegényre sikerült, mert nagyjából az teszi ki az egészet, hogy valami leesik vagy felkapja a szél, hőseink pedig kétségbeesetten kapkodnak utána. Amikor rövid időn belül harmadszor is elismételték ezt, azt már kicsit soknak éreztem.
