„Elég nyilvánvaló, hogy sokkal értelmesebb és kifizetődőbb több pénzzel kijönni a lakásból, mint amennyivel bementem.”

Bernie Rhodenbarr egy igencsak megkapó külsejű fazon. Amellett lehengerlő humorú, barátságos és roppant elbűvölő személyiség. Nem csoda hát, hogy az utolsó szomszédjáig mindenki pillanatok alatt a szívébe zárja ezt az első blikkre makulátlannak tűnő fickót. Ám Bernie-nek nagyon is vannak hibái. Egy biztosan: előszeretettel surran be mások otthonába, hogy a lakás tulajdonosát néhányszáz dollárjától megszabadítva jusson a napi betevőhöz. Bernie betörő, méghozzá az egyik legjobb a szakmában.

„Kell nekem…”

Ez a két szó csendül fel újra és újra Martin Stillwater krimi-író fejében – maga sem érti az okát, egészen addig, mígnem beállít hozzá egy idegen, aki nem elég, hogy külsőre Marty kiköpött mása, de azt a képtelenséget állítja, hogy az író ellopta az életét, ellopta a családját, és most vissza akar kapni mindent…

A tökéletes amerikai család egy idilli napjának részletes ismertetésével Koontz szinte erőszakkal kényszerít minket arra, hogy már az elején megszeressük őket a gyerekek utolsó kisállatáig, miközben a vele párhuzamosan futó – és kissé zavaró módon jelenidőben írt – szálon egy gyilkos útját követhetjük nyomon, akit mintha valami láthatatlan erő húzna a Stillwater-ház felé. Ahogy a lassú, kimért tempóban körvonalazódó expozíció feltárja előttünk a gyilkos szándékait, már nagyjából tudjuk is, mi vár ránk a következő párszáz oldalon: az otthonát és addigi életét hátrahagyni kényszerülő család kétségbeesett menekülése egy megszállottan tomboló, őrült elme elől.

„NE ESS PÁNIKBA!”

Olvastál már könyvet visítva? Nem? És szeretnél? Akkor talán ideje a kezedbe venni Douglas Adams ötrészes trilógiájának első kötetét, ezt a „hallatlanul figyelemreméltó” könyvet, ami nemcsak hasfájásig röhögtet, de közben a világnézetedet is konokul feltúrja, gondoskodva róla, hogy ezentúl egész más szemmel vizslasd a körülötted lévő legártatlanabb dolgokat is, különösképp a delfineket... És persze arra is figyelmeztet, hogy nem árt, ha mindig tartasz magadnál egy törülközőt, hiszen ki tudja, mikor kell leintened egy repülő csészealjat, mert miután néhány buldózerrel lerombolták a házadat, és a legjobb barátodról kiderült, hogy földönkívüli, néhány rosszmodorú idegen váratlanul elpusztítja a bolygódat, ami útját állja egy hamarosan elkészülő csillagközi autópályának?

„Fülledt, forró este volt. Mocskos módon be akartam baszni.”

Paul Kemp, a nagyvárosi élet forgatagától kissé megcsömörlött New York-i újságíró korábbi életét maga mögött hagyva a mesés, napfénytől izzó Puerto Ricóba utazik, hogy egy kis példányszámú, angol nyelvű lapnál foglaljon állást. A San Juan News dolgozói azonban egytől egyig lusta, reménytelen alakok, akik szívesebben szorongatnak a kezükben rumosüveget, mint tollat, Paul pedig hamar felveszi a mérték nélküli piálással kísért, pezsgő éjszakák ritmusát, és miközben egyre gyorsabban csúszik lefelé a lejtőn, egy furcsa szerelmi háromszögbe is belekeveredik…

A föld alatti piramis

Samuel Nelson, magánzsaru pályafutása legnagyobb kihívásával kénytelen szembenézni, ugyanis bármiféle adat vagy segítség híján, mindössze egy csecsemőkori fénykép alapján kell megtalálnia a képen szereplő, azóta felcseperedett fiút, akinek még csak a neve sem ismeretes. A nyomozónak választási lehetősége nem nagyon van, hiszen megbízója nem más, mint az egyik maffiózó család feje, kinek kéréseit visszautasítani nem egy életbiztosítás. Sam tehát akarva-akaratlanul is belekeveredik egy olyan ügybe, melynek gyökerei egészen az ókori Egyiptomig nyúlnak vissza – szerencsére azonban segítőtársai is akadnak, egy igen díszes társaság képében.

„Némelyek már születni is úgy születnek, hogy szájukban van a vér íze.”

A sokak által tévesen Stephen Kinghez hasonlított Dean Koontz leginkább írói termékenységét tekintve mérhető a horrorkirályhoz, hiszen egészen más műfajban és stílusban jeleskedik és alkot maradandót. Az ő otthona a horrorral szemben a mocskos titkokat rejtő thriller, melynek ajtaján belépve láthatatlan karmaival azonnal elragadja a gyanútlan olvasót, letaszítva a legsötétebb félelmek pincéjébe, ahonnan nem ereszti egyhamar.

Már a nem mindennapi felütésben felszökik az adrenalin-szintünk, amikor is egy férfi arra ébred valahol Kalifornia utcáin, hogy fogalma sincs, miként került oda, mit csinál ott, sőt a nevén kívül az égadta világon semmire sem emlékszik. Két dologban azonban egészen biztos: a nála lévő táska dugig van pénzzel, és valaki az életére akar törni. Rövidesen eszeveszett hajsza veszi kezdetét, melyben villogó kék fényekkel kísért rejtélyes robbanások jelzik üldözőjének közeledtét. Nem tudja, mi elől menekül, és azt sem, hogy miért, egyedül abban lehet biztos, hogy az a valami a velejéig gonosz, és egyre csak közelít. Ebbe az egyre kilátástalanabbnak tűnő üldözésbe kapcsolódik be később többek közt egy nyomozó házaspár, egy down-szindrómás kölyök és két buja ikerlány…

"A ma élő legnagyobb amerikai krimiíró." - Stephen King

Igazából ez az idézet vett meg igazán. George Pelecanos a The Wire (A drót) című tévésorozatban közreműködött íróként, ami tekintve, hogy máig az egyik legjobb krimisorozat szintén jó referencia - amiért mellesleg díjat is nyert. A Feketén Fehéren mindezt alátámasztva taszítja bele a nézőt Washington drogos mocskába, miközben azért felfed néhány jellemvonást, amelyekkel ezt a helyet ugyanolyan szerethetőnek és kedvesnek ábrázolja, mint amennyire gonosz és korrupt. Egy fekete és egy fehér férfi összetalálkozása egy tisztázatlan gyilkosság hátterében, amely mindkettejük életében fordulóponthoz vezet. Legyen az szívderítően mosolyra fakasztó, vagy keserűen depresszív.

Derek Strange egy megkopott, erős fizikumú, vén magánnyomozó, aki imádja a klasszikus westernt és az azokhoz írt zenéket. Saját irodát vezet - amire felettébb büszke - ahol egy Ron nevű divatmániás fiatal kigyúrt srác a társa - aki mindig többet foglalkozik saját magával, mint az ügyeivel - és egy szemrevaló középkorú hölgy, Janine a titkárnője. Rutinos szakmabeli volt kopó, aki pontosan ismeri a várost. Derek fekete.

Terry Quinn egy csapzott, indulatos fehér fickó, aki egy könyvesbolt tulajdonosa. Egykoron zsaru volt. Jó zsaru. Addig a pillanatig, amíg le nem lőtt tévedésből egy szolgálaton kívüli fekete zsarut az éjszaka közepén, aki ittasan, tajtékozva a dühtől rátámadt egy másik férfira, állítólag azért mert az illető közterületen hugyozott. Quinn-nek nem volt tudomása róla, hogy az illető zsaru. Miután ez a Chris Wilson névre hallgató fekete civil rendőr egy Kane nevű tag torkát szorongatva előrángatta a szolgálati fegyverét Quinn és társa felé lendítve, Terry lelőtte. A egész egy gyorsan pergő káosz volt: üvöltözés és értelmetlen mondatok hada süvített a levegőben, amiből Terry nem sokat értett és csak feljebb pumpálta az adrenalint az ereiben, ezért tette amit kellett. A körülmények tisztázatlanok. Az ügyet lezárták.

Alfred Hitchcock minden idők egyik legnagyobb klasszikus filmjét forgatta belőle, '98-ban újra feldolgozták, Norman Bates pedig azóta kultikus horrorikonná vált. Mindezt egy kevesebb, mint 200 oldalas, piszkos jól megírt könyvből. Robert Bloch kegyetlenül pontos, frusztráló és félelmetes pszicho-terrorja a mai napig kiváló mű.

Norman Bates anyjával él, útszéli, mára már vendéget alig-alig látó moteljükben. Úgy is mondhatnám: az izolációban rekedt ember. Anyja diktatórikus, elnyomó jelleme nap, mint nap terrorizálja a nagydarab kövérkés férfit, aki mindezek ellenére képtelen elválni tőle. Gyűlöli. És közben szereti. Mary Crane titkárnőként dolgozik egy ügynökségnél - vagyis dolgozott - mindaddig, amíg lehetősége nem nyílt negyvenezer dollár meglovasítására. Összepakolt egy kisebb bőröndnyi ruhát, ezt-azt, majd elindult a leendő vőlegényéhez Fairvale-be. Az út hosszú, kimerítő, így mielőtt végképp kimerülne a volán mögött, úgy dönt eltölt egy éjszakát valami motelban, aztán másnap már meg is lepi kedvesét - egy valagnyi pénzzel, ami kihúzza őt/őket a szarból. Itt a hiba. Mary miközben utolsó óráit tölti élve-lélegezve, Bates kedves vendégszeretetét élvezve, még csak nem is sejti, hogy hamarosan egy hatalmas penge várja őt kilépve a zuhany alól. Jéghideg és sebészien pontos. De valakinek előbb-utóbb baromira kell majd az a negyvenezer, valakinek pedig a lány...avagy mindkettő.

Ki hinné miket rejt a nagymama könyves szekrényének bugyra. Gardner krimije mellett egyéb apróságokra leltem, mint pl. Robert Bloch Psycho-ja, vagy éppen olyan poros őslelet bűnügyi regényekre, amelyeket mára már csak szinte antikváriumok rejtenek. A jelenleg tárgyalt regény is ilyen egyébként.

Erle Stanley Gardner - amúgy írói álnevek tömkelegét ragasztotta magára a fickó - a '30-as évektől kezdve futószalagon kezdte gyártani krimiregényeit, konkrétan 130 detektívregényt írt és ezek közül a Perry Mason karakterére kiélezett ügyek a híresebbek között vannak. A Szerencsés lányok esete Gardner harmadik regénye, amelyben Mason karaktere ugyan még kicsit szenvtelen és talán túlzottan közönyös, de a végkifejletre azért megkedvelteti velünk a logikai cselgáncsokban kitűnő ügyvédet.

„Olvasmányos, mint Rowling, eredeti, mint Tolkien.”

Ez az idézet (no meg persze a tetszetős borító) győzött meg arról, hogy érdemes lesz belefogni ebbe a könyvbe, egyúttal pedig az elvárások mércéjét is igen magasra tette, ezért érthető módon egy picit tartottam is tőle, de szerencsére már rögtön az elején magával ragadott Erdőmélye rendkívül színes és gazdag fantáziavilága.

Ahogy az ilyen könyvekben lenni szokott, a főszereplő egy fiatal fiú, akinek jelen esetben semmiféle természetfeletti képessége nincs, kérdése viszont annál több. A fatrollok közt nevelkedett Ágost kétségek gyötrik származásával kapcsolatban, szeretné tudni, hogy miért hagyták sorsára csecsemőkorában a szülei, és hogy kicsoda is ő valójában? A fatrollok között különcnek és kiközösítettnek érzi magát, és amikor nevelőszülei egy távoli rokonhoz küldik, a fiú olyat tesz, ami ellenkezik a fatrollok legfontosabb szabályával: letér a kitaposott útról. Legnagyobb bánatára rögtön eltéved, és mialatt az elveszett ösvényt keresi, számtalan kalamajkába keveredik, melyek során a létező legkülönfélébb és legfurcsább szerzetekkel hozza össze a sors.