A föld alatti piramis

Samuel Nelson, magánzsaru pályafutása legnagyobb kihívásával kénytelen szembenézni, ugyanis bármiféle adat vagy segítség híján, mindössze egy csecsemőkori fénykép alapján kell megtalálnia a képen szereplő, azóta felcseperedett fiút, akinek még csak a neve sem ismeretes. A nyomozónak választási lehetősége nem nagyon van, hiszen megbízója nem más, mint az egyik maffiózó család feje, kinek kéréseit visszautasítani nem egy életbiztosítás. Sam tehát akarva-akaratlanul is belekeveredik egy olyan ügybe, melynek gyökerei egészen az ókori Egyiptomig nyúlnak vissza – szerencsére azonban segítőtársai is akadnak, egy igen díszes társaság képében.

A klasszikus krimik minden bájával, sok-sok áskálódással, rendkívüli találékonysággal és nem kevés szerencsével ugrik fejest hősünk a rejtély tajtékzó hullámai közé, és kerül egyre közelebb a megoldáshoz. A nyomozás izgalma azonban egy bizonyos Szilágyi professzor naplójának megtalálásával megszakad, mintha csak egy késsel vágták volna el, és ettől kezdve több száz oldalon keresztül egy egyiptomi kutatócsoport magánakcióját követhetjük nyomon, ami ugyan érdekes és fordulatos, de mégis kicsit keserű szájízzel vesszük tudomásul, hogy egy pillanat alatt rombolja le az addig aprólékosan felépített krimit, hogy egy teljesen más műfaj, a sci-fi birodalmába lépjen. A szerző itt nem csupán egyszerű történelmi leckét ad, hanem ügyesen beleszövi mondandójába a „kockafejűek”, egy idegen kultúra legendáját is. Amikor ezzel végzett, ügyesen összeolvasztja a két műfajt, majd a kalandregények lendületével ruházza fel, a végére meg még egy kis dráma is bekúszik a sorok közé – de sajnos az erőtlenebb fajtából, mivel egy elkapkodott, kissé hiteltelen románc szolgáltatja számára a táptalajt (ami mellesleg átnyúlik a folytatásra is, hogy ott egészen új értelmet nyerjen).

Aki olvasott már Lőrincz L. László könyvet, az nagyjából sejtheti, hogy mire is kell számítani; a szerző elképesztően gazdag fantáziája magával ragadja a figyelmünket, és sajátos, olvasmányos stílusa, játékos, humoros előadásmódja természetesen végigkíséri az egész regényt.

A piramis gyermekei I-II.

A föld alatti piramis hieroglifái még nem regélték el a „kockafejűek” minden titkát, így az egyiptomi túra óta eltelt hónapok során iszákos csövessé lealjasodott Samuel Nelson mindjárt két kötetnyi folytatással tér vissza, hogy rendbe tegye kisiklott életét, ill. hogy a végére járjon egy rejtélyes gyilkosságnak. A szellemekkel, angyalokkal és egyéb furcsaságokkal tarkított ügy azonban messze túlnő a nyomozó minden elképzelésén, amikor pedig rájön, hogy a szálak Egyiptomba vezetnek, összeszedi a régi csapatot, és együtt vágnak neki az újabb kalandnak.

Elődjével ellentétben A piramis gyermekei egy misztikus kalandregényként indul, sok-sok meneküléssel, bujkálással és izgalmas csavarral, hamarosan azonban csillapodik a tempó, hogy átadhassa a stafétabotot a főszereplő és az egyiptológusok eszmecseréinek, különböző elméletek gyártásainak, ill. a további kutatásnak. Vagyis ismét a sci-fivel átitatott krimi kerül előtérbe, ami jelen esetben sajnos gyakran sodorja a mozdulatlanság medrébe a cselekményt. Lőrincz L. László azonban nem az a fajta szerző, aki csak úgy magára hagyná hőseit, szerencsére mindig tudja, hogyan húzza ki őket a bajból, így a végére ismét felélénkül a sztori, és megállíthatatlanul robog a kiszámíthatatlan végkifejlet felé, gondosan nyitva hagyva a kiskaput akár egy következő folytatás számára.

A könnyed, laza stílus továbbra is végigkíséri Nelson útját, kellően olvasmányossá téve a helyenként ellaposodó történetet ahhoz, hogy újra és újra a kezünkbe vegyük a könyvet. Amit azonban nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy az író mintha beleszeretett volna a „Sam” névbe, ugyanis a párbeszédeket úgy teleszórta „Sam”-mel, hogy egyes oldalakon akár 7-8 „Sam”-be is belefuthatunk (ugye milyen idegesítő?). Szerencsére néhány száz oldal után immunissá válunk rá, de addig azért elég zavaró tud lenni ez a „Sam-túltengés”…

Lőrincz L. László számára rutinfeladat egy érdekes és szövevényes regény megírása, túl biztos kezű szerző ő ahhoz, hogy silány munkát gurítson ki a műhelyéből, ám időnként elkerülhetetlenül becsúszik egy-egy középszerű alkotás is, hát A piramis gyermekei is ezek közé tartozik. Az utánozhatatlan és megunhatatlan L.L.L.-stílus gördülékenysége és humoros hangvétele miatt viszont minden hibája ellenére is kellemes olvasmány.