„Némelyek már születni is úgy születnek, hogy szájukban van a vér íze.”

A sokak által tévesen Stephen Kinghez hasonlított Dean Koontz leginkább írói termékenységét tekintve mérhető a horrorkirályhoz, hiszen egészen más műfajban és stílusban jeleskedik és alkot maradandót. Az ő otthona a horrorral szemben a mocskos titkokat rejtő thriller, melynek ajtaján belépve láthatatlan karmaival azonnal elragadja a gyanútlan olvasót, letaszítva a legsötétebb félelmek pincéjébe, ahonnan nem ereszti egyhamar.

Már a nem mindennapi felütésben felszökik az adrenalin-szintünk, amikor is egy férfi arra ébred valahol Kalifornia utcáin, hogy fogalma sincs, miként került oda, mit csinál ott, sőt a nevén kívül az égadta világon semmire sem emlékszik. Két dologban azonban egészen biztos: a nála lévő táska dugig van pénzzel, és valaki az életére akar törni. Rövidesen eszeveszett hajsza veszi kezdetét, melyben villogó kék fényekkel kísért rejtélyes robbanások jelzik üldözőjének közeledtét. Nem tudja, mi elől menekül, és azt sem, hogy miért, egyedül abban lehet biztos, hogy az a valami a velejéig gonosz, és egyre csak közelít. Ebbe az egyre kilátástalanabbnak tűnő üldözésbe kapcsolódik be később többek közt egy nyomozó házaspár, egy down-szindrómás kölyök és két buja ikerlány…

Koontz figurái hús-vér emberek, valódi érzelmekkel és álmokkal, helyes és helytelen döntésekkel, ill. azok következményeivel, de ugyanakkor megjelenik mellettük az egyetemes jó, a bűnös gondolatoktól mentes tisztaság, a másik oldalon pedig végig ott tanyázik a nagybetűvel szedett „Gonosz”, kinek beteges képzelgései kizárólag a gyilkolás és a vér körül forognak, és szűnni nem akaró vehemenciával pusztít el mindent és mindenkit, aki az útját keresztezi.

A szerző sikerének titka elsősorban a kikezdhetetlen feszültségteremtő erejében rejlik. A pszicho-thriller műfajának minden apró trükkjét ismeri, amivel sarokba szoríthatja olvasóját, pattanásig feszítve annak idegeit (de ez talán nem is annyira meglepő egy olyan írótól, akit a ’80-as években az apja kétszer is megpróbált megölni). Szokásához hűen, az első oldaltól az utolsóig iszonyú iramot diktál, és ahogy egyre több titokra derül fény, úgy veszi át a terepet a sci-fi, a horrorisztikus elemekkel átszőtt rémálomszerű látomások odüsszeiája.

Szürreális kicsapongásai eleinte zavaróan hatnak, de Koontz magabiztos rutinnal cibálja vissza hőseit a röhejesség határáról, és olyan példátlan könnyedséggel szövi bele a természetfelettit a cselekménybe, mintha az mindig is a való világ részét képezte volna. Eleinte kis adagokban csepegteti a válaszokat, majd egyre jobban megereszti a csapot, és a végső hajrában már egyenesen ránk zúdítja látomásszerű, groteszk okfejtéseit. Magyarázatai logikusak és a legtöbb esetben működőképesek, egyedül talán a végső megfejtés gyermetegsége kölcsönöz némi kesernyés szájízt.

Koontz itt még behoz egy sematikus és roppant ellenszenves figurát, majd pillanatok alatt összecsődíti az egész bagázst a nagy fináléra. A tempó ekkor már kapkodóssá válva, eszelős mértékkel száguld szinte kontrollálhatatlanul a végkifejlet felé, mintha a megfáradt szerző már egyszerűen csak túl szeretne esni rajta, hogy kényelmesen hátradőlve végre kifújhassa magát. A hollywoodi zárás mindenesetre elégedettséggel tölt el, megnyugtatva az olvasót, és biztosítva arról, hogy a világ nem is olyan rossz hely.

A számos rajongója által a legjobb Koontz-könyvnek tartott regény egy feszültséggel teli, szórakoztató sci-fi-thriller, ami valóban a szerző sikerültebb művei közé sorolandó, de mégis egy kissé átlagos ahhoz, hogy igazán kiemelkedő lehessen.