Tudjátok milyen, amikor a 2. percben már az egész filmet levezettétek, látjátok magatok előtt az összes beleillő klisét, és természetesen a boldogboldog happy endet. Mivel ez a könnyed 80 perc teljesen ilyen, nehéz lesz ajánlanom a filmet, mégis egy picit megérdemli, mert aranyosan buta, és hát ezt ígérte. Legalább nem csapott be senkit, lehet mondani.

Az első rész csak bemelegítés volt, a zombivadászat most veheti kezdetét igazán. Néhány ember ugyanis véletlenül kiengedi a fertőzötteket a Kaptárból, akik nem sokat szarakodnak, hanem egyből ellepik a várost, amit ezért gyorsan karantén alá vonnak (értsd: lezárják az összes kijáratot). A túlélők egy maréknyi, szedett-vedett csapattá kovácsolódnak össze, és Alice vezetésével, no meg egy tudós segítségével kiutat keresnek ebből a pokolból. Az egyetlen lehetőségük az utolsó helikopter, aminek az indulásáig nincs sok idő, és még a tudós lányát is ki kell szabadítani.

Most sem bonyolították túl a történetet; annyi a lényeg, hogy el kell jutni a város egyik végéből a másikba, anélkül, hogy a zombik vacsorájaként végeznék. Az első részben elég sok kérdés maradt megválaszolatlanul, ezek közül néhány szál most elvarrásra kerül, de még így is csak nő a kérdőjelek száma. Bekerül pár új karakter is a képbe, többek közt a játékból ismerős Jill Valentine és Carlos Olivera személyében. Elég hangsúlyos szerepet is kapnak a filmben, méghozzá annyira, hogy Alice-t kicsit a háttérbe is szorítják, de ez nem zavaró, mivel a játék egyes részeiben is különböző karaktereket irányíthatunk. Egy civil is bekerül a csapatba, akinek túl sok jelentősége nincs (egyelőre?), ő inkább csak egy kis humort csempészik a filmbe.

Feltételezem, nem nagyon kell bemutatnom a Resident Evil játékot. Ha nem is játszott vele mindenki, legalább hallásból illik ismerni. Mivel nekem csak az első és az ötödik részhez volt szerencsém (és csak az utóbbit toltam végig), így a történetet csak nagyvonalakban ismerem, de azt kell, hogy mondjam, eléggé szabadon kezelték a forgatókönyvírók.

Magyarul köze nincs a játékhoz. Ez persze így nem teljesen igaz, mivel itt is ugyanúgy jönnek és harapnak a zombihordák, meg persze hullanak a töltényhüvelyek. Hogy miért történik mindez, az a filmből kiderül, de a sztoriról most legyen elég annyi, hogy az amnéziás Alice egy csapat kommandóssal lent reked a Kaptárnak nevezett földalatti laboratóriumban, ahol legnagyobb meglepetésükre élőhalottakkal találják szemben magukat, ráadásul az egész létesítmény egy nagyon okos számítógép vezérlése alatt áll, aki nem valami segítőkész.

Anton Corbijn senkit sem akart megvezetni, Az Amerikai az aminek már a kezdetekkor lefesti: történet egy őrlődő lelkű bérgyilkosról. Most az első gondolatotok vigyétek is tovább, és akkor elérünk a lassú drámához, a depresszióhoz, és az ezekkel az elemekkel szinten tartott feszültséget két profira csiszolt akciójelenettel toldjuk meg. Körülbelül ez Az Amerikai vázlata, és akkor most nézzünk bele kicsit jobban.

Mindenki ismeri a természet alapvető törvényét, miszerint az erős megeszi a gyengébbet. Nos, a börtönben is hasonló törvények uralkodnak, még akkor is, ha az őrök nem igazi őrök, és a rabok nem igazi rabok, hanem csak egy kísérletről van szó, melyben önkénteseken vizsgálják az emberi viselkedést.

A kísérletre bárki jelentkezhet, aki még nem ült sitten, így össze is jön egy jó nagy társaság, melyből különböző tesztek alapján választják ki a leendő rabokat is őröket. A feladatuk mindössze annyi, hogy folyamatos kamerás megfigyelés mellett két hetet kell lehúzniuk a sitten, és persze mindeközben néhány szabályt is be kell tartaniuk. A dolgok azonban hamarosan nem várt fordulatot vesznek, ugyanis páran kezdik túlságosan beleélni magukat a szerepükbe, elindítva ezzel egy lavinát, mely mind lelki, mind fizikai téren egyre több áldozatot követel…

Ki ne emlékezne Stifler mamájára vagy a gőzölgő almáspitére? Az Amerikai Pite 1999-es rendkívül jól sikerült bemutatkozása, és a hasonlóan jó második, valamint a még nézhető harmadik rész óta futószalagon érkeznek a gyengébbnél gyengébb folytatások.

Mint a legtöbb Pite-filmnek, ennek a középpontjában is a szüzesség, ill. annak elvesztése áll. Három lúzer rátalál az első részből már ismerős „Bibliára”, ami nem más, mint egy évtizedek óta folyamatosan bővülő titkos szextankönyv. Ennek segítségével végre becsajozhatnának, de a könyv nagy része olvashatatlan, ezért felkerekednek, hogy felkutassák az írókat, és újra összeállítsák a Bibliát.

A szereplők szokás szerint mindenféle extrém szituációba keverednek, melyek egy része ismerős máshonnan, a többi meg csak szimplán fantáziamentes és kiszámítható. A készítők már nem is próbálkoznak valami újdonság nyújtásával, de még csak egy sablonos, ám mégis valamennyire vicces vígjátékra való törekvést sem lehet érezni a film nézése közben. A poénok hiányát csöcsökkel és seggekkel igyekeznek pótolni, így a legtöbb jelenetben legalább egy valaki mindig pucér. Feltűnik a sokadik Stifler is (már meg se próbálják megmagyarázni, hogy milyen rokoni szálak fűzik az eredetihez), és persze az elmaradhatatlan Mr. Levenstein is beköszön.

Ez most egy ilyen rövid írás lett, mert sok hozzáfűznivalóm nincs ehhez a filmhez. A Szerelem Könyve minden kétséget kizáróan a sorozat leggyengébb része, humort csak nyomokban tartalmaz, és minden perce könnyedén előre megjósolható. 2/10 

Megint kifogtam egy áldokumentarista sci-fit, juhú. Mielőtt valaki a cím láttán kombinálni kezdene, elárulom, hogy ennek a filmnek semmi köze nincs a Harmadik típusú találkozásokhoz - nem folytatás, de még csak nem is paródia.

Egy pszichológusnő áll a sztori középpontjában, akinek páciensei fura dolgokat tapasztalnak, és ezek a fura dolgok minden embernél kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Rövidesen olyan gyilkosságok és emberrablások történnek, amikre nincs magyarázat, kivéve persze, hogy „az ufók voltak”.

Rögtön az elején Milla Jovovich komoly arccal belemondja a kamerába, hogy igaz történetet dolgoz fel a film, méghozzá úgy, hogy bevágják az eredeti rendőrségi felvételeket, a többit pedig ők rekonstruálják. Ez amúgy egy nagyon jó ötlet, a District 9 hasonló próbálkozásánál sokkal hitelesebbnek tűnik tőle a mozi. Vannak itt is interjúk, meg minimális kézikamerázás, de nem zavaróak a váltások köztük.

Nicolas Cage egy-két kivétellel eléggé közepes filmeket fogott ki az utóbbi évtizedben, és sajnos ez alól a Varázslótanonc sem kivétel. Igaz, egy fokkal jobb volt, mint vártam, de még így sem tudok túl sok jót mondani róla. Lehetőség pedig lett volna benne bőven, mégse tudták kihasználni a forgatókönyvírók.

A látványos, és talán kicsit túlságosan is pörgős kezdő percekből megtudjuk, hogy ezer éve egy árulás következtében meghalt Merlin, a legnagyobb varázsló, ám utolsó szavaival megbízta tanítványát, Balthazart, hogy keresse meg az utódját, és adja oda neki a sárkányos gyűrűjét. Közben pedig vigyáznia kell a babára, amibe mágiával bezárták a nagyon gonosz varázslónőt és csatlósait.  Balthazar azonnal el is indul a fiú keresésére, de a kutatás egy picit elhúzódik, egészen pontosan napjainkig, amikor is egy véletlen folytán előkerül az utód, aki természetesen egy New York-i lúzer srác, mert mi más is lehetne? Dave, miután olyan szerencsétlen, hogy kiengedi a babából az áruló Maxim Horvath-ot (igen, a nevén én is mindig felröhögtem, amikor szóba került), rögtön állhat is neki elsajátítani a varázslás minden csínját-bínját, mert a gonosz Horvath (hihi) a babára pályázik, és ha az a kezébe kerül, akkor kiszabadul a még mindig nagyon gonosz varázslónő, akinek szándékában áll élőhalott seregeivel leigázni a világot.

A Fűrész alkotóinak új filmjeként volt beharangozva a Collector, de mielőtt bárkinek is felcsillannának szemében a remény szikrái, el kell árulnom, hogy az alkotók címszó alatt a 4-7. rész íróit kell érteni. Mint tudjuk, akkor kezdett el igazán lefelé csúszni a lejtőn a széria, amikor Marcus Dunstan és Patrick Melton ragadta magához a papírt és a tollat, de nem kell kétségbe esni, mert a Collector minden hibája ellenére is egy jó film.

Az alapötlet egyszerű, de nagyszerű: egy viharos éjszakán véletlenül pont abba a házba tör be egy tolvaj, ahol éppen egy sorozatgyilkos éli ki beteg vágyait. Amikor tolvajunk, Arkin rájön, hogy nincs egyedül, már lelépni is késő, mert a kijáraton időközben megszaporodtak a zárak. Nincs más választása, részt kell vennie a játékban. Csak az a gond, hogy ezen a bulin a Gyűjtő a házigazda, és nem igazán csípi a hívatlan vendégeket.

Be kell vallanom, nagyon régen szenvedtem ennyire filmnézés közben. Komolyan, akit ez leköt, az vagy nagyon unatkozhat, vagy már hónapok óta nem látott mozgóképet. Háromszor kellett nekifutnom, mire elértem a végére, pedig nem rossz amúgy a Monsters, csak borzasztó unalmas.

Ez meg hogy lehet? Mármint hogy lehet a film egyszerre jó és unalmas? Mielőtt erre rátérnék, hadd ejtsek pár szót a történetről: A két főszereplő, Samantha és Andrew el akar jutni A-ból B-be úgy, hogy a két pont közötti szakaszon hemzsegnek a földönkívüli lények, amik mellesleg nem igazán kedvelik az embereket. És pont. Ez még nem is lenne egy rossz ötlet, hiszen ki lehetett volna hozni ebből egy feszült, szörnyek elől menekülős sci-fit, de Gareth Edwards író-rendezőnek egész más tervei voltak.