Már nem azok az idők járnak, amikor nyugodt szívvel ülhettünk be egy animációs filmre, biztos tudatában annak, hogy remekül fogunk szórakozni, kortól függetlenül. Elég sok gyenge eresztés látott napvilágot az utóbbi néhány évben, de szerencsére a Dreamworks égisze alatt készült Így neveld a sárkányodat nem tartozik közéjük. Így kellene talán néhány rendezőt is megnevelni, hogy megtanulják, hogyan lehet nulla ötletből látványos és élvezhető mesét rittyenteni.
Az előzetesek, a posterek, és a két főszereplő, engem totál meggyőzött anno, hogy majd egy eszetlen akció-vígjátékot kapunk az arcunkba Adam McKaytől. Sajnos nem így lett. Hiába szakadtam meg régen Will Ferrell idióta humorán, mára ez tovaszállt, pedig most sem kételkedtem benne. Marky Mark gondoltam majd asszisztál, de a kiabálásain kívül nem sok mindent mutat nekünk, még ha vicces is volt, ahogy Eva Mendesre rácsodálkozott. Közepes és unalmas lett a PP, ezt főleg abból lehetett érezni, hogy olyan volt mint egy hosszútávfutó a maraton után: izzadságszagú.
Engem már a trailerrel megvettek kilóra, de azt legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire bejön majd a Scott Pilgrim vs. the World. Igaz, hozzánk csak december 30-án érkezik a mozikba, de én már biztosan ott fogom újrázni, mert nagyon nagy élmény volt ez a film, ami a Kick/Asst megeszi reggelire.
A film alapjául szolgáló képregény hazánkban is kapható már egy ideje, én is találkoztam már vele a boltok polcain, de eddig nem találtam elég vonzónak, most viszont már szívesen belelapozgatnék. A történet középpontjában a 22 éves Scott Pilgrim áll, aki egy amatőr bandában zenél, és egy meleg sráccal él együtt. Összejön egy Knives nevű csajjal, aki nem elég, hogy középiskolás, de még kínai is, így aztán rengeteg poén forrása lesz a haverok körében. Mindenestre kettejük között szépen alakulgatnak a dolgok, egészen addig, míg Scott nem találkozik álmai nőjével, Ramonával. A rózsaszín hajú lányt viszont nem olyan könnyű becserkészni; ahhoz, hogy hősünk randizhasson vele, nemcsak Knives-tól kell megszabadulnia, hanem le kell győznie Ramona hét gonosz exét is…
2004-ben Arany Málnára jelölték, és azóta is eléggé megoszlanak a vélemények a Texasi láncfűrészes mészárlás című, 1974-es film remake-jéről, én mégis azt mondom, hogy ne hallgassatok ezekre a rossz szájízű megjegyzésekre, mert ez egy nagyon is szórakoztató horror, amit egy-két évente simán újra elő lehet venni.
Fekete-fehér, áldokumentarista felvételekkel indít a film, de nem kell megijedni, nem sokáig marad ilyen. Ez csak afféle csőbe húzás a készítők részéről, hogy elhitessék a gyanútlan, naiv nézőkkel, hogy igaz történetet feldolgozó képsorokat látnak. Tény, hogy egy kevés köze akad azért a valósághoz, hiszen Bőrpofa karakterét egy Ed Gein nevű, kissé elborult emberről mintázták (akárcsak Hannibal Lectert), aki azzal szórakozott, hogy halottakat ásott ki a temetőből, majd a belőlük készített különféle díszítőelemekkel dekorálta ki a házát. Később azonban rájött, hogy frissebb alapanyaggal jobb dolgozni…
Az angol cím találó, mivel hűen tükrözi a film minden értékét. Igen, Jennifer teste valóban jó. A film viszont egyáltalán nem az.
Az alapötlet nem rossz. Egy balul elsült buli után a suli szépe lelép a zenekar tagjaival, és egy teljesen más emberként tér vissza. Elsőként legjobb barátnőjének, Needy-nek tűnik fel, hogy nem stimmel valami Jenniferrel, ugyanis a lány már nem csak a tekintetével képes felfalni a fiúkat…
Az Oscar-díjas Diablo Cody írta a forgatókönyvet, amit a nem Oscar-díjas Karyn Kusama vihetett vászonra. Horror-vígjátéknak készült a film, de egyik műfaj követelményeinek sem felel meg. Ami a vérengzést illeti, kb. semmit nem látunk, hiszen amint történne valami érdekes, a kamera szemérmesen elfordul. A komikus elemekkel se sokkal jobb a helyzet. Én nem is nagyon ismertem fel azokat a momentumokat, amiket a készítők poénosnak szántak. Két esetben érzékeltem, hogy itt most valószínűleg nevetni kéne, de igazából még csak egy halvány mosolyra sem futotta.
Gevin: Ha összegeznem kellene Alexandra Aja legújabb művét, akkor ezt mondanám: a vér és a csöcsök eszméletlen mennyiségű arcba tolása volt a koncepciója. Minden viccet beleértve, ez nem az a horror, ahol megijedsz vagy félsz, hanem az, ahol önfeledten tudsz szórakozni és nevetni, mert ezt nyújtja, egyáltalán nem veszi komolyan magát, még arra a pillanatra sem, amikor Ving Rhames elkezdi darálni ezt a kihalt halfajt. Az utóbbi évek horrorterméseinek (már amiket láttam) legszórakoztatóbb darabja lett a Piranha.
Dr.Jones: Én ezzel az utolsó mondattal egy picit vitatkoznék, de az tény, hogy nagyon jó volt a Piranha. Komolytalannak komolytalan, viszont senki ne számítson Dead Snow szintű ökörségekre, ez inkább mosolygós, mint röhögős film.
Ha azt mondanám, hogy egy maréknyi fiatal egy elzárt, lakatlan területre indul nyaralás céljából, ahol még térerő sincs, és a sötétből valami gonosz erő les rájuk, mindenkinek az amerikai tucathorrorok jutnának eszébe, melyek minden kreativitást mellőzve vonultatják fel újra és újra ugyanazokat a kliséket, miközben véresen komolyan veszik magukat. A norvég filmesek azonban úgy gondolták, hogy a komolyságot kihagyják a receptből, és egy meglepően szórakoztató horror-vígjátékkal rukkoltak elő.
Nagyban zajlik a horror-hétvége itt a blogon, és hogy a műfajhoz még túl kicsik is megkapják a nekik járó borzongás-adagot, ezért most egy igazi halloweeni hangulatú animációs filmet húzunk elő a kalapból.
Borzasztó egyszerű a történet: három gyerek felfedezi, hogy az öreg Nebbercracker háza nemcsak él, de meg is eszik mindent és mindenkit, aki a közelébe merészkedik. Mikor úgy döntenek, hogy a rejtély nyomába erednek, még csak nem is sejtik, hogy hamarosan életük legveszélyesebb, legizgalmasabb, legemlékezetesebb Halloween éjszakája vár rájuk.
Sok olyan véleményt olvastam, hogy ez a mese túl horrorisztikus, és nem való túl kicsi gyerekeknek. Ezzel részben egyetértek, mert tény, hogy taknyosként én is összeizgultam volna a gatyámat. Egy haláleset is előfordul, valamint ehhez kapcsolódik egy egészen félelmetes jelenet, de végül is minden jóra fordul benne (ahogy az lenni szokott), és a poénok is megerősítik bennünk, hogy nem kell ezt olyan komolyan venni.
A manapság készülő horrorfilmek többsége vagy remake, vagy egy innen-onnan összelopkodott tucatfilm. Az Unborn ez utóbbi kategóriába tartozik, és abból se a jobbik fajtába. David S. Goyer rendező/forgatókönyvíró számos régi klasszikus és pár újabb, kevésbé ismert műből emel át különböző elemeket: az ijesztő kisfiút láthattuk az Ómenben, a nyakatekert torzszülöttek az ázsiai agyszüleményekre jellemzők (pl.: Mezsgye) és a gonosz szellem által megszállt csaj pedig leginkább az Ördögűzőből lehet ismerős. És persze ott van a hősünket önzetlenül segítő babonás barátnő meg a mindent tudó idős hölgy sablonja is.
Ne szaladjunk ennyire előre, inkább lássuk a történetet nagyvonalakban: Casey-t szörnyű rémálmok és látomások gyötrik. Mikor a hallucinációi kezdenek egyre élethűbbé válni, nyomozásba kezd, s rájön, hogy édesanyja szörnyű titkot vitt a sírba. Miközben kérdéseire keresi a választ, egy két világ közt rekedt kísértet is felbukkan, aki a lányra pályázik, és célja elérésének érdekében bármire képes. Casey-nek csak néhány segítőtársa akad, hogy megakadályozzák a gonosz megszületését.
Ezzel most félrevezettek kicsit, mert a Frozen nem horror, hanem egy rettentően nyomasztó és reményvesztett szituáció megelevenítése. Mindez csontig ható drámával vegyítve. Egyébként annyiban ide lehet kapcsolni a horrort, hogy vannak benne keményebb, gyomorforgatóbb jelenetek, de egészen más a szerepük, mint bizonyos filmeknél.
