Hoppá retikül, hát ez a pillanat is eljött, az év legjobban várt filmje megérkezett, és a mozikban negyedszerre is bealkonyodott. Én eddig ugyan minden évben otthon követtem nyomon a halott, a farkas és a depis lány bizarr kapcsolatának alakulását, de most nem bírtam magammal, így a fényvisszaverő vámpíroktól és a félpucér vérfarkasaktól megvadult fangörlök társaságában becsörtettem a legközelebbi moziba, mert ezt nem lehetett kihagyni, ez a sorozat valami fenomenális.
A 300 producerei egy R besorolású, 3 dimenziós akció-fantasy-vel vették be nemrég a mozikat, és még az sem zavarta őket, hogy feltehetően nem nagyon figyeltek oda annak idején a történelemórákon, mivel egy igencsak eldeformált görög mitológiát gyúrtak össze a tipikus fantasy-sablonokkal, hogy egy butácska, mégis tűrhető történetben prezentálják az utóbbi évek legdurvább és leglátványosabb csatajeleneteit.
„Olvasmányos, mint Rowling, eredeti, mint Tolkien.”
Ez az idézet (no meg persze a tetszetős borító) győzött meg arról, hogy érdemes lesz belefogni ebbe a könyvbe, egyúttal pedig az elvárások mércéjét is igen magasra tette, ezért érthető módon egy picit tartottam is tőle, de szerencsére már rögtön az elején magával ragadott Erdőmélye rendkívül színes és gazdag fantáziavilága.
Ahogy az ilyen könyvekben lenni szokott, a főszereplő egy fiatal fiú, akinek jelen esetben semmiféle természetfeletti képessége nincs, kérdése viszont annál több. A fatrollok közt nevelkedett Ágost kétségek gyötrik származásával kapcsolatban, szeretné tudni, hogy miért hagyták sorsára csecsemőkorában a szülei, és hogy kicsoda is ő valójában? A fatrollok között különcnek és kiközösítettnek érzi magát, és amikor nevelőszülei egy távoli rokonhoz küldik, a fiú olyat tesz, ami ellenkezik a fatrollok legfontosabb szabályával: letér a kitaposott útról. Legnagyobb bánatára rögtön eltéved, és mialatt az elveszett ösvényt keresi, számtalan kalamajkába keveredik, melyek során a létező legkülönfélébb és legfurcsább szerzetekkel hozza össze a sors.
Harry Potter és a Halál ereklyéi I. rész / Harry Potter and the Deathly Hallows: Part 1 (2010)
Megvan az talán már tíz éve is, mikor én utoljára Harry Potter – könyvet olvastam, méghozzá a negyedik kötetet, ami után elhatároztam, hogy innen már csak film formájában óhajtom nyomon követni kedvenc rövidlátó varázslótanoncom kalandos életét. Hogy ez mennyire volt jó döntés, abban nem vagyok biztos, de így legalább elfogultságok nélkül tudom kezelni az egyes részeket. A franchise kettészelt befejezésének első darabjától sem tudtam, hogy mire lehet számítani, mindössze abban a hitben ültem neki, hogy a pocsék Félvér hercegnél csak jobb lehet. Persze, nem lett az.
Régi videojáték-rajongók bizonyára felkapták a fejüket a cím láttán, mivel a The Tower of Druaga eredetileg egy árkád játék volt a ’80-as évek derekán, ami a nagy népszerűségnek hála, még hét további folytatást élt meg az idők során, mialatt szinte minden létező platformot meghódított. Ezt a népszerűséget látva határozta el magát a neves GONZO stúdió, hogy animévé avanzsálja a legendát, annak ellenére is, hogy az efféle adaptációk legtöbbször igen gyatrán muzsikálnak. Az eredmény jelen esetben is kissé felemás lett, de a The Aegis of Uruk még így is a jobb feldolgozások közé tartozik, ettől függetlenül viszont ne várjatok tőle sokat.
Hát ez nem volt annyira király, mint amennyire a cím sugallja (vagy inkább ordítja), ellenben igen perverzre sikeredett, ami néha vicces, néha gusztustalan, néha mindkettő egyszerre, és ha nem is röhögöd magad halálra minden második poénján – mert nagyon nem -, legalább időnként felböfögsz egy kis nevetést.
Bevallom kicsit becsapdázva éreztem magam, amikor az írók az utolsó előtti részben lecsaptak(!) a cliffhanger hatalmával - az HBO még külön magyarázkodott is, miközben könnyesre röhögte magát. A nem várt fordulatot direkt korábban ellőtték, hogy aztán az utolsó részben lehessen rá reflektálni, a karakterek érzéseit és célirányultságát belőni ebben a kurva mocskos háborúban - amely mellesleg csak most kezdődik. Épp ezért a csalódottságom hetekig taszított letargikus mélypontba - vagy legalábbis inkább mást néztem - majd amikor megtekintettem a befejező részt, még inkább nehezen szaladt le a torkomon a falat, amiért olyan események zajlottak le a Game of Thrones-ban, amelyeknek sem az irányuk, sem következményük, sem a mentális súlyuk nem tetszett. Innentől Spoilerek.
A legrosszabbra is fel voltam készülve a rendező személye, nevezetesen Catherine Hardwicke miatt – igen, ő az, aki pár éve megajándékozott minket az Alkonyat című remekművel -, éppen ezért én lepődtem meg a leginkább, amikor azon kaptam magam, hogy nemcsak elviselhető ez a film, de valahol még tetszik is. A véleményemet feltehetően nem sokan fogják osztani (az eddigi kritikák is ezt igazolják), hiszen számtalan hibát elkövet a Red Riding Hood, de ha hagyjuk, hogy magával ragadjon az amúgy egészen kellemes hangulata, azzal sokkal élvezetesebbé tehetjük ezt a bő másfél órát.
Múltkor nagyot néztünk, és értetlenül álltunk Zack Snyder agymenésének hűvös, sőt, már-már fagyos fogadtatása előtt. Elképzelni sem tudtuk, mi állhatott a jelenség hátterében, hiszen a Sucker Punch minden olyan elemet tartalmaz, ami egy tökéletes moziélményhez szükséges. Vegyük csak sorra: Szexi csajok – pipa, korszerű CGI – pipa, lehengerlő akciójelenetek – pipa, remek zenék – még egy pipa. De ha minden adva volt egy kiváló szórakozáshoz, akkor mégis mi lehetett az, ami ennyire kicsapta a biztosítékot a nézők egy igen magas százalékánál?
A hatodik részig kellett várnunk arra, hogy a véresre korbácsolt kedélyek beindítsák a háborút Westerosban, miközben a készítők részről részre bonyolódtak bele a karakterizáció és a cselekményszálak bővebb kifejtésébe, ahonnan a minőség iránya folyamatos felfelé ívelést mutatva bandukolt egyre magasabbra. A feszültség lomha tempóban ugyan, de végül csúcsra járatva feszül neki a falaknak, hogy aztán majd csatamezőket áztassanak vérbe és fejek hulljanak porba, miközben mindenki az uralomra vágyik, Robert Király díszes vastrónjára, amiért az árat meg kell fizetni. Spoilerek jönnek.
